A dubaji gyilkosság tanulságai

Az egész kiváló rendszernek azonban van egy jókora hibája. Az, hogy végtelenül erkölcstelen. Akkor is, ha Izrael ezzel a gyilkossággal vélhetően ellene irányuló támadásokat akadályozott meg – bár a Hamásznak nem csupán al-Mabhúh szerez fegyvert –, a bíróság által el nem ítélt személynek egy demokráciában jár az ártatlanság vélelme.

Hónapokon keresztül tarthat még a vita arról, hogy vajon Izrael ügynökei ölték-e meg a Hamász fegyvercsempészét a dubaji szállodában, vagy sem, de ez a lényegen nem változtat. Az akció sikeres volt minden szempontból. Mivel soha nem fogunk bizonyítékot kapni Izrael bűnösségére, csak azt mondhatjuk, nagyon-nagyon valószínű a zsidó állam felelőssége az ügyben. De ezt is érdemes a mostani pillanatra időzíteni, a közeli jövőben ugyanis elkezdődik az eset elkenése, egész addig, amíg bele nem fárad mindenki. Pedig ez a gyilkosság nagyon fontos és súlyos tanulságokkal járt.
A Moszad ugyanis nem amatőr, hanem a világ talán egyetlen olyan szervezete, ahol kizárólag profik dolgoznak. Egy-egy akciót töviről hegyire végiggondolnak, minden részletet kidolgoznak, a lehetetlennek tűnő eseményekről sem feledkeznek meg. Van-e olyan, hogy a gyilkosok véletlenül bekerülnek a térfigyelő kamerák látószögébe? Nem, ez teljesen elképzelhetetlen. Ez olyan érv, amellyel azt lehet bizonyítani, hogy nem a Moszad ölte meg a fegyvercsempészt, hiszen ők soha nem lennének ilyen amatőrök. A már így is elég komplikált gondolatmenetet tovább lehet csavarni, hiszen a Moszad bizony épp eléggé ügyes ahhoz, hogy amatőrként mutassa be ügynökeit, így hintve el a kételyt, egyúttal figyelmeztessen mindenkit, aki ért a szóból, hogy a Moszad bizony mindenhová el tud jutni, ha valóban el akar. Az ellenség pedig jobb, ha fél.
A sajtó a félinformációkból összegyúrja hangulata-elkötelezettsége-igazságérzete-vérmérséklete szerint a valóságot, és abban bízik, hogy a többi lap esetleg többet tud nála, így kiegészítheti saját álláspontját. Közben azonban az izraeliek nem tétlenkednek, az akció ugyanis nem ért véget Mahmúd al-Mabhúh megölésével vagy a tettesek kijuttatásával Dubajból. A világmédia kezelése ugyanúgy feladata az ügynökségnek, ennek nyomai pedig egyértelműen láthatók. Izrael soha nem fogja elismerni, hogy ő ölette meg a Hamász-tagot, de több politikusa is örömét fejezte ki al-Mabhúh halála kapcsán. Cipi Livni – egykor maga is Moszad-ügynök – szerint mindenkinek örülnie kell egy ilyen veszélyes terrorista halálát hallva, aki a nemzetközi terrorizmus ellen küzd. Erre pedig nehezen lehet azt mondani, hogy nincs igaza, hiszen Mahmúd al-Mabhúh valóban fegyvereket csempészett, amelyekkel a Hamász Izraelt támadta volna, katonák vagy ártatlan emberek halálát okozva. Livni kiválóan ismeri a hasbara által használt technikákat, itt is erről van szó. Hogy mi az a hasbara? A héber szó annyit jelent, magyarázat, de voltaképp azt a mechanizmust jelölik ezzel a szóval, amely során a sajtóban az izraeli döntéseket alátámasztják szépen kidolgozott érvekkel, ügyelve a megfelelő szóhasználatra, a látványos összehasonlításokra, sokszor érzelmi húrokat pengetve. Jelen esetben az alapvető állítás az, hogy Mahmúd al-Mabhúh veszélyes terrorista volt, aki „megérett a halálra”. A cél az, hogy ezt mindenki fogadja el, s mindenki legyen biztos abban, hogy valóban a Moszad ölte meg a terroristát, de erre semmi bizonyíték ne legyen. A sajtó persze a Moszadra mutogat, elismervén, hogy az izraeli ügynökség nagyon profi, ráadásul gyönyörű nők is dolgoznak az ügynökök között, megmozgatva ezzel a James Bond-filmeken szocializálódott olvasótábor fantáziáját. Hiába írják több helyen, hogy rossz a Moszad sajtója, és kapnak hideget-meleget a dubaji ügy óta, ez nem igaz. Ez a médiamegjelenés nagyon is be volt kalkulálva az egész akcióba. A Moszad imázsa tökéletes, hiszen félelmetes, misztikus és bizonyos fokig csábító. Ezen is sokat dolgoznak Tel-Avivban profi marketingesek, láthatóan eredménnyel. Az sem véletlen, hogy épp most, amikor ez nagyon is kapóra jött, derült ki, hogy a Hamász egyik vezetőjének a fia Izrael javára kémkedett. A Háárec izraeli napilap titkos interjút készített a Moszad által „Zöld herceg” fedőnévvel foglalkoztatott ügynökkel. A fiatalembert letartóztatták az izraeliek, a börtönben rájött, hogy eddig rossz ügyet szolgált, és átállt eddigi ellenségeihez, tartja a legenda, amely vagy igaz, vagy sem. Most Kaliforniában él, békében és jólétben, hiszen a Moszad segít a hozzátartozóknak, üzeni a Zöld herceg története. Az sem véletlen, hogy nem „Görcsös törpe” vagy „Nyomi manó” néven kódolták be a cégnél.
Az egész kiváló rendszernek azonban van egy jókora hibája. Az, hogy végtelenül erkölcstelen. Akkor is, ha Izrael ezzel a gyilkossággal vélhetően ellene irányuló támadásokat akadályozott meg – bár a Hamásznak nem csupán al-Mabhúh szerez fegyvert –, a bíróság által el nem ítélt személynek egy demokráciában jár az ártatlanság vélelme. A csempésznek nem járt, ő nem eshetett át olyan metamorfózison, mint a Zöld herceg, őt egyszerűen kivégezték. Izrael helyzete persze különleges az állandó fenyegetettség miatt, de semmi nem igazolhatja a célzott gyilkosságokat, ahol a Moszad saját törvényszéke állapítja meg a vádlott távollétében annak bűnösségét, és dönt a halálos ítéletről. Ez a lépés egyszerűen nem vall demokratikus államra, a testület fenntartása pedig lehetetlenné teszi a demokratizálódás esélyét abban az országban, ahol pedig a népképviseletet és a törvény előtti egyenlőséget nagyon komolyan veszik, és büszkélkednek is vele. A helyzet fonáksága, hogy Izraelben nincs halálbüntetés, az állam csakis saját törvényeinek megerőszakolásával veheti el ellenségei, bizonyos esetben állampolgárai életét.
A nyugati országok pedig jót hümmögnek a gyilkosság láttán, s nem veszik észre, mi történik. A sok-sok rendszabály a biometrikus útlevelekkel, a repülés biztonságát javító kapukkal és testszkennerekkel mind fabatkát sem ér, ha egy állam saját vérebeit elküldheti gyilkolni mások kontójára. Ki hisz mostantól százszázalékosan egy ír, brit, francia, német vagy ausztrál útlevél eredetiségében? Mi vár egy bármilyen európai uniós ország útlevelét birtokló utazóra, aki épp Dubajba látogat, és történetesen épp raccsol, hasonlóan az ivrit anyanyelvű izraeliekhez? Gyanúsan méregeti-e ezentúl a török–norvég–uruguayi határőr a magyar úti okmányt felmutató turistát? Kire mondhatja ezentúl bármelyik illetékes a határon, hogy biztosan nem profi gyilkos?
Számos nehezen megválaszolható kérdés vetődik fel a dubaji gyilkosság után. Kiderült, hogy úgy lehet hamisítani a szuperbiztonságos uniós úti okmányokat, hogy még a tulajdonosok is csak a sajtóból értesülnek a nevükben elkövetett gaztettről, az igazolvány eredetije pedig ott fekszik az íróasztalfiókban. Kimondhatjuk, hogy az útlevelek rendszere mostantól fogva nem ér semmit, bárki lehet gyilkos, és bárhová bejuthat, ha épp úgy tartja úri kedve vagy ilyen utasítást kapott megnevezhetetlen felettesétől. A nagy médiafelhajtást kapott akció miatt a Moszad még félelmetesebbé vált, de hatalmasat zuhant az emberek általános biztonságérzete. Nagyon kevesen vannak olyanok, akik ezeket a sorokat olvassák és esetleg a Moszad célkeresztjébe kerülhetnek, de a magyar rendőri vezetők, határőrök, nemzetbiztonsági alkalmazottak számára súlyos gondot jelent a dubaji vihar. Vannak ugyanis magyar állampolgárok, akik Izraelben élnek, és ugyanúgy ellophatták adataikat, hogy a Moszad céljaira felhasználják azokat. Vajon mi lesz akkor, ha a koronás címeres úti okmány képe is bekerül valamely újságba egy gyilkosság kapcsán?