Az Európai Folklór Intézet alapításának folyamata még az Antall-kormány idejére nyúlik vissza, tényleges működése a kilencvenes évek közepén kezdődött. Miért esett az UNESCO választása éppen Magyarországra?
– Az UNESCO 1986-ban Budapesten tartotta kulturális fórumát, ekkor vetődött fel először az intézet alapításának gondolata. Andrásfalvy Bertalan kultuszminiszter 1990-ben írta alá a memorandumot az UNESCO általános igazgatójával az intézmény létrehozásáról. Az elmúlt másfél évtizedben több mint hetven kötetet jelentettünk meg, filmeket készítettünk, hangfelvételeket rögzítettünk, szimpóziumokat szerveztünk. Olyan forrásértékű dolgokat sikerült bemutatnunk, amelyek korábban nem láttak napvilágot: ilyen például Bartók algériai gyűjtéseinek közzététele. Egyik utolsó kötetünk Kovács Sámuel erdélyi gyűjtéseit mutatja be, amelyek a nagy gyűjteményekkel szinte egy időben, az 1880-as években készültek, de sosem jelentek meg. Nemrégiben adtuk ki a Fehérlófia-gyűjteményt, amely a magyar mesét és keleti megfelelőit mutatja be. Amikor vita van arról, hogy a keleti gyökerek mennyire fontosak a magyar nép életében, akkor oda tudjuk tenni ezeket a meséket, a kirgiz, a kazah és más távol-keleti párhuzamokat.
– A nép tudása mennyire tudott eleven maradni egy olyan világban, amelyben még a mongol pásztorok is műholdas tévét néznek a sátorban?
– Hiába tör be ilyen helyekre egy nemzetközi étteremlánc, nincs jelentősége, a helyi hagyományok mégiscsak megtalálják a továbbélés lehetőségét. Lehet, hogy az állatáldozatra a legújabb terepjáróval érkezik a család, de ott van minden tagja. Körbeülik a doboló sámán asszonyt, és hihetetlen odafordulással figyelik a szertartást. Ha csak hagyjuk a hagyományokat élni, vagy éljük a hagyományokat, akkor azok túlélik a legvadabb üldözéseket is. Természetesen, ha valamit teljesen betiltanak, akkor az egy jó ideig nem látható. Ám mivel a folklór a nyelvvel együtt az emberek szívében lakik, túlélte a legkülönfélébb diktatúrákat is, amelyek megpróbálták kiirtani. Amikor úgymond mindenki egyenlő, holott tudjuk, vannak egyenlőbbek, akkor nincs is más eszköze a helyi lakosságnak, mint jelképek, hagyományok segítségével megerősíteni az identitását. Ami valóban egyenlővé teszi egy közösség tagjait: az a hagyományok használata.
– Ön a Magyar UNESCO Bizottság kulturális albizottságának elnöke is. Hogyan sikerült felvetetni a mohácsi busójárást az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára?
– Mielőtt a szellemi kulturális örökség megőrzéséről szóló UNESCO-egyezményről szót ejtenék, meg kell jegyezni, Magyarország hasonló szellemben fáradozott már az ötvenes évektől: a Népművészet Mestere cím odaítélésével azokra a különleges tudású emberekre hívta fel a figyelmet, akik valamilyen mesterséget magas színvonalon művelnek. A világ legnagyobb részén nem volt ilyen. A 2003-ban megszületett UNESCO-egyezmény az értékmentés terén egyfajta továbblépés: arra mutat rá, hogy nemcsak a világörökségi helyszíneket kell védeni, hanem azok kulturális vetületét is. A népi tudáskincsbe beletartozik a főzési, konzerválási technikák tudásanyaga, vagy az, hogy hogyan szövünk: hiszen a világ háta mögött az emberek a ruhától a házig mindent maguk állítottak elő. De meg kell védeni a tereket is, ahol e dolgok kibontakozhatnak. És kell védeni az éneklést, a szövegmondást is, illetve az énekmondót, de még inkább a közösséget, amely őrzi a hagyományt. Hasonló szemlélet vezetett bennünket 2008-ban, ugyanis Magyarországon az Európai Folklór Intézet volt az, amely elsőként felterjesztette Mohácsot a védelemre. Arra gondoltunk, hazánk mutasson példát azzal, hogy egy kisebbség, a sokácok kulturális kincsét helyezi védelem alá. A szellemi kulturális örökség nemzeti bizottsága vita nélkül megszavazta az elgondolásunkat. Kétszáz pályázatból ötöt nem küldött vissza kiegészítésre az UNESCO, az öt között volt a mienk. Más kérdés, hogy közben elvették tőlünk ezt a közfeladatot.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
