Milyen érzés, hogy ma, amikor a költészet iránti közönyről hallunk lépten-nyomon, ilyen nagyszámú közönség részesíti az ön megzenésített munkáit ekkora ünneplésben?
– A műsor már tavaly elkészült, a tüneményes fiatal színésznő, énekesnő, Bolberitz Zsófia már korábbi műsoraimban is szerepelt. Jómagam vezetek egy irodalmi klubot a Kolibri Pincében, Zsófi csapatunk, a Magyar Prózaíró Műhely műsorainak is állandó szereplője, ezeket Gáspár Ferenc író, a Coldwell Könyvek igazgatója vezeti, s mindketten részt veszünk a Kelemen-kör műsoraiban az Apacuka vendéglőben Novák Valentin irányításával. A zeneszerzőt, Kiss Juhász Gézát hallhattuk gitározni és énekelni. A harmadik közreműködő Mayer Zsigmond erdélyi színművész, ő szavalta el az énekelt verseket újra „prózában”, hogy a szövegre is figyeljenek. Azért sem számítottunk ekkora sikerre, mert manapság, az utóbbi hat-nyolc évben az emberek már az irodalmi műsorokról is elszoktak, szinte csak szakmabeliek jönnek el egymás műveit meghallgatni. Sajnos, mint pedagógus, azt látom, hogy nemcsak a kortárs, hanem a régi irodalom iránti érdeklődés is megcsappant. Azelőtt a diákjaim, anélkül, hogy hívtam volna őket az estjeimre bebuszoztak Budaörsről, ma már nem.
– Sok minden elfér az ön életének különféle sávjain. Író, költő, művelődéstörténész, vallástörténetből doktorált, önálló könyvek mellett számos antológia társszerzője, 1992 óta történelemtanár Budaörs nevezetes gimnáziumában. Minek tartja inkább magát?
– Sokan gondolnak őshonos budaörsinek, pedig a Városliget mellett lakom gyermekkorom óta, és élek ma is feleségemmel együtt egy felnőtt leánygyermek apjaként. Művelődéstörténeti tanulmányok, lexikonok, többek között egy Beatles-kalauz szerzője is vagyok. Első verskötetem, a Csonka ima 1991-ben jelent meg az AB Kiadónál, az Egy kaland rögzítése a Coldwell Könyvek gondozásában látott napvilágot. S egészen frissen, február végén jelent meg a Budaörsi költők, írók antológiája, amelybe több munkámat beválogatták. A Regényesszencia című regényem mellett, szinte még tegnap, tavaly jelentek meg a Magyar Prózaíró Műhely antológiájában írásaim. Civil foglalkozásom történelemtanár, folyamatosan, tizenhét éve tanítok a budaörsi Ilylyés Gyula Gimnáziumban. Szóval ez is vagyok, az is.
– Költőként nehéz önt behatárolni, intellektuális, filozofikus alkotó, akitől viszont nem idegen semmilyen hangnem.
– Alanyi költőnek tartanak, belülről fakadó, szubjektív lírát művelek, de ez is változik korszakonként. Van, amikor a belső problémáim adják meg a lökést, de nagyon gyakori, hogy a filozofikus, elvont gondolati verseim semmilyen szálon nem kapcsolódnak se a belső világomhoz, se a környezetemhez. S a forma tekintetében sem kötődöm egyetlen tónushoz, egészen kötött, ógörög klasszikus formákkal, stanzákkal, szonettekkel is kísérletezem, de vannak szabad verseim, sőt prózaverseim is.
– Prózájára áttérve, a Regényesszencia cím nyomán sokan posztmodernizmusra gyanakodnának.
– Inkább kísérleti regénynek mondanám, ami azért is esszencia, mert a külső foglalata kisregényszerű. Amikor bemutattak egy műsorban, úgy fogalmaztam, hogy én írtam meg a világ legrövidebb nagyregényét, mert ha a történetemet klasszikus, hagyományos módon fejtettem volna ki, több kötetes regény kerekedett volna ki belőle.
– Hisz-e ön az irodalom régi küldetésében: gyönyörködtetni és használni?
– Természetesen hiszek. Elképzelhetetlen dolog, hogy a művészet eltűnjön. Bármennyire is próbálják a modern világban az emberek figyelmét csak a gazdaság és az egyéni érvényesülés felé terelni, az emberi szellem még- sem szűnhet meg. Az élet minden szférájának a szellem és a művészet ad végső értelmet. Így volt ez a barlangfestmények korában, s így van ez ma is, és nem először élünk meg olyan világot, amikor nehezen tudtak érvényesülni az alkotók. A művészet tartja a lelket az emberekben a legnehezebb időkben is. Reményeim szerint hamarosan felnő egy új generáció, amelynek megváltozik a felfogása életről, művészetekről. Úgy gondolom, e kor nincs is már oly messzire.
origo.hu
Északkeleten -10 fok is lehet
