A nemlét forgóajtaja

A nyugati magyar irodalom jelesei többnyire ismertek. Könyveik jelentek meg itthon is – főképp a rendszerváltás utáni időszakban –, s a legnagyobbak (Határ Győző, Márai Sándor, Cs. Szabó László, Faludy György, Szabó Zoltán) lassan kezdik elfoglalni megérdemelt helyüket a magyar szellemi életben. Még nem áttörés ez, de jelzi a „kinti” értéktartalékok erősségét. Viszont a nyugati magyar irodalom annál jóval gazdagabb, mint amit az elfogadott vagy kevésbé elfogadott írók életműve mutat. A legfehérebb „fehér foltot”, Bikich Gábort nem említve is jócskán maradt még föltárandó – a magyar költészetet föltehetően gazdagító – érték, például Fáy Ferenc. Ám ezek közül az egyik, köszönhetően Székesfehérvár, a szülőváros szeretetteljes ügybuzgalmának, most már teljes egészében előttünk áll. Hiszen a párizsi szegénylegényként élt-halt Keszei István (1935–1984), a Krisztus-arcú – Istennel, a szegénységgel, az alkohollal s a pszichiátriával megküzdő – „clochard” életművéhez méltó összegzést kapott.
A két, egyenként félezer oldalnál testesebb, példás szerkesztésű (Kovács Eleonóra) kötet valódi arcképet nyújt az eddig csupán félig-meddig ismert poétáról. A Magyar advent – 1., 2. nemcsak az összegyűjtött, több szempont szerint is rendezett verseket tartalmazza (Angyali merénylet, külföldi és itthoni folyóiratokban megjelent versek, levélmellékletek stb.), hanem a dokumentumok (családi és pályatársi emlékezés, önéletrajz, esszé, „hivatalos” és magánjellegű levelezés) tükrében megrajzolt arc szenvedéstörténetét is.
Nem véletlenül írta Pomogáts Béla, aki a költő egyik első hazai értője-felfedezője volt, a prózakötetet bevezető Levelek tükrében: „Keszei István »angyali költő«: »poeta angelicus« volt, akár Dsida Jenő, Radnóti Miklós vagy Pilinszky János. Szenvedő angyal, akit az emberi létezés és a magyar történelem mélységeibe küldött valamilyen magasabb akarat.”
Ehhez a küldéshez természetesen az is kellett, hogy az 1956-os forradalom mellett hitet tevő költőt – a másodéves egyetemistának székesfehérvári beszéde után tanácsos volt az országból menekülnie – az erkölcs és a humánum vezesse. Belgium után így került a művészet fővárosába, Párizsba, ahol honvágygyötörten faragta saját keresztjét. Előtte a betű volt az isten – „számomra inkább hűség az írás” –, a magyar nyelv, a magyar irodalom pedig az oltár. Áldozott is, ostya helyett gyakran szeszt nyelve, hogy képzeletének, félelmének poklait legyőzhesse.
Nem sikerült az idegen földben megkapaszkodnia. Az egyetem kiebrudalta, házassága tönkrement, munkája csak időlegesen volt. Még Belgiumból írta szüleinek (1960): „…én magyar adventben élek. Hiszem, hogy egyszer megszületik a magyarok messiása.” S a magyar adventből az évek során magyar kálvária lett. Sem az emigráns közösségbe nem illeszkedett be, sem a (francia, magyar) társadalom bakugrásaival nem tudott azonosulni. A kétkeziek szívósságával tudott csak talpon maradni. S eszét tanár édesapja műveltségének igézetében naponta könyvek garmadáján élezte. Nincs otthonra írt levele, amelyben ne szerepelne kérésként hazai könyvek és folyóiratok küldése.
Zseniális Czigány Lóránt, a Londonban élő emigráns kortárs jellemzése: Keszei „az év 365 napjában magyar költő volt”. De hiába írta egyik korai, barátjának címzett levelében, hogy „az alkotás, a teremtés az egyetlen pofoncsapás, amitől egy kicsit megtántorodik a halál”, megtapasztalhatta, hogy nincs menekvés. A rogyadozó léptek még jobban megroggyantak, amikor tudomására jutott, hogy hazatelepülési kérelmét elutasították.
Magyar sors? Magyar kálvária! Ha behódol Kádár rendszerének, és meggyalázza a forradalmat, ha besúgó lesz, ha elfogadja akár az emigránslét, akár az őt körülvevő közösség törvényeit, talán könnyebben boldogulhatott volna. Életében, jóllehet voltak tervei, csak egyetlen könyve jelent meg – az Angyali merénylet (1979) római kiadásánál Békés Gellért és a jezsuita költő, Szabó Ferenc bábáskodott –, ám maga mögött tudta Pilinszky János, Juhász Ferenc, Kormos István, Nagy László, Csoóri Sándor biztató szavait, elismerését is.
Kiterjeszthető-e a Szolzsenyicin-portré némely vonása a mérhetetlen szenvedés átélésében ugyancsak rokon párizsi magyar költőre? Keszei, akárcsak az „apokalipszis riportereként” szólított orosz író, erős támasza nem más volt, mint a hit és az igazság. „Általad / minden kivert fog, / minden szétzúzott hátgerinc, / minden cafattá szakadt tüdő, / minden cafattá szakadt lélek, / a tüskésdrót minden tüskéje, / a Töviskorona minden tövise / feljegyeztetett. // Tudatodon, / minden ártatlanul kiontott vércsepp / újra végigcsorog. // Nem vagy egyedül: / tollad csúcsán vonul a vértanúk menete. // S hátad mögött áll / Máté, Márk, János és Lukács.”
(Keszei István: Magyar advent – 1., 2. Alba Civitas Történeti Alapítvány, Székesfehérvár, 2008–2009. Ármegjelölés nélkül)