Hogyan fér el az életében enynyiféle munkával járó elkötelezettség? Minek tartja magát elsősorban?
– Az írás a mostani zaklatott időkben is a mindennapjaim szerves tartozéka, s még a választások előtt megjelenik a Római szekér – Kulturális politika, politikai kultúra című kötetem, amelynek címadója a Magyar Naplóban megjelent, Illyés Gyula egyik lakiteleki felszólalását idéző írásom. Ma kiváltképpen szimbolikusnak érzem azt a hasonlatot, amit Illyés a politika és a kultúra viszonyáról írt: ha a római szekér két kereke egyszerre, egy irányban forog, akkor a jármű jól halad, ha a két kerék közül valamelyik kihagy, akkor az rögtön bajt jelez, mert az egyik átveszi a másik dolgát: vagy az irodalom a politikáét, vagy fordítva. Az utóbbi években sosem forgott együtt a két kerék, ezért is választottam ezt az elmúlt néhány évben keletkezett, mintegy kétszáz oldalnyi kultúrpolitikai esszékötetem címéül, amely egyébként a három éve megjelent Versenyhátrány című könyvem folytatása.
– Milyen a kultúrpolitika egy olyan korban, amelynek kormánya nemcsak mellőzi, hanem kifejezetten ellenségének is tekinti a kultúrát?
– A társadalom jelentős többsége már ott tart, hogy még a bátortalanabbak is kimondják: legyen már vége ennek a nyolc dicstelen évnek. Nagyon találó az a Fidesz kampányában használt centiméter, amelyet az emberek már úgy vagdosnak, mint a kiskatonák a leszerelés utolsó hónapjaiban. Éppen most írt e-mailt egy barátom: nyugi, már ötven nap sincs ezen a centiméteren. Abban reménykednek a magyarok, hogy újra normális, emberi, az erkölcs hegemóniáját tiszteletben tartó, a kulturális hagyományainkat híven ápoló Magyarországon élhetünk. Az élet minden területén változásra, újjászületésre van szükségünk. S ha csak a mi szűkebb, kulturális palettánkra nézünk, azt látjuk, hogy óriási feladatok és kihívások állnak előttünk. A kultúra állapota híven tükrözi az ország állapotát. Nincs olyan ágazata a művészetnek és a művelődésnek sem, amelyhez ne kellene hozzányúlni, ahol ne lenne forráshiány vagy valamilyen igazgatási anomália, gond, probléma. A neheze persze majd a választási győzelem után kezdődik.
– Most politikai szerepre készül. Sikeres, ismert irodalmárként miért vállal egy ilyen megbízatást?
– A Velencei-tó partján nőttem fel, ott élek, írásaim sora foglalkozik e tájjal, az édesapám teremtette családi gazdaságunk szintén ott működik. De részt tudok venni a főváros szellemi életében is, hiszen az írószövetségi munkámon kívül is sok szállal kötődöm Budapesthez. A vidéki és a nagyvárosi lét, a mezőgazdaság és a magaskultúra világának az ismerete olyan fontos tapasztalat a számomra, ami biztonságot nyújt a politika világában is. Ennek ellenére sokáig vívódtam, hogy eleget tegyek-e a képviselőjelölti felkérésnek, de most, az intenzív kampányhoz közeledve, nyugodtan mondom, hogy nem bántam meg. Ebben nagyon sokat segít a helyiek szeretete és a sok baráti segítség. Ám a remény, amit egy határozott jelölt megtestesít, óriási felelősség is, s ennek a növekvő súlyát nap mint nap érzem, éppen ezért most minden erőmmel a győzelemért dolgozom. Nem lesz könnyű, hiszen a szocialista ellenfelem tizenhat éve képviseli a választókerületet. Ha a mi vidékünkön is első körben nyerhetnénk, az átütő, jelképes siker lenne.
– Sokan kárhoztatják azokat az alkotókat, akik közéleti szerepet is vállalnak. Nem fél e körök rosszallásától? S mit szólnak az írótársak?
– Sok író barátom véleményét kikértem, szinte mindenki támogatott, abban a reményben, hogy így sikerül majd a kulturális élet pozícióit is javítanunk a törvényhozáson belül. Erre nemcsak az elmúlt nyolc év katasztrofális kormányzati munkája miatt van szükségünk, hanem azért is, mert a kultúra érdekérvényesítő potenciálja jóval a többi ágazaté alatt marad. Szerintem a magyar irodalom hagyományai is a döntésemet igazolják, de nemcsak én gondolkozom így: az egyik kis párt is két ismert irodalmárt indít a választáson.
– S mit tehet az irodalomért, ha már nem az írószövetségben fog dolgozni?
– A magyar irodalmat konszolidálni kell. A rendszerváltozás egyik legnagyobb vesztese gazdasági értelemben is a művészet, és azon belül az irodalom. Ez persze nem lesz könnyű, s nem is fog olyan gyorsan megtörténni, ahogy azt a gyalázatosan kivéreztetett író barátaim várják. A szocialisták nyolc éven át katasztrofális helyzetbe vitték az országot, s e tekintetben nem pihennek még a hátralévő időben sem, jócskán megnehezítik az új kormány dolgát. A művészeti élet látványos gazdasági erősödéséhez évek kellenek, ám ennek ellenére sem mondhatunk le arról, hogy az irodalmi életet, a tehetséges művészeket megfelelően finanszírozzuk. S persze az írószövetséget is, mert tarthatatlan, hogy a legismertebb reprezentatív művészeti szervezetnek bérelnie kell a saját székházát. A rendszerváltás óta számos egyesület és szakszervezet kapta meg tulajdonba a saját székházát, bízom abban, hogy erre is találok partnereket. De nem kijáróembernek készülök; egyébként sem jó, hogy a parlament lobbihellyé vált: koncepciózus, a magyar valóság viszonyait elsődlegesnek tekintő munkára van szükség a kultúrpolitikában is.
– Hogyan lehetne ezt megvalósítani?
– Magyarországon a valódi értékek kiválasztódását kell segíteni. Ebben kulcsszerepe van a médiának, amely most úgy hat az olvasásra és a könyvkereskedelemre, hogy a közönség nagy művészi életművekről mit sem tud meg – eközben mesterként köszöntött alkotók esetében nem kiabálja el magát egyetlen újságíró sem, hogy a király meztelen. Ma nem a szakmai fórumokon írott elismerő kritikák hozzák el a tehetséges írónak a sikert, hanem a televíziók. Az emberek azt olvassák el, akiről a tévében elismerően nyilatkoznak. A konzervatív kultúrpolitikának mindent meg kell tennie azért, hogy a természetes értékek kiválasztódását segítő sajtóviszonyok legyenek hazánkban. Így, utalva az előző kultúrpolitikai könyvem címére, erősen csökkenhet az a versenyhátrány, amit ma megélünk a kultúrában.
origo.hu
Gulyás Gergely nevetségessé tette Magyar Pétert, így reagált Magyar ámokfutására
