Célirány

Semmi sem az, aminek látszik. A jóllakott világ megrendült a nyolcvanas évek közepén az etióp éhezők képeit látva. Brit rockénekesek gyűjtésbe kezdtek, koncerteket adtak, lemezt jelentettek meg, amelyeknek a bevételeiből az afrikai szenvedőket akarták megsegíteni. Huszonöt év után most derült ki, hogy az éhezőknek felajánlott milliókból nem élelmiszert vettek, hanem a felkelők fegyverkeztek fel belőlük.

Keserű a szánk íze. Hát még a nyugaton élőknek, akik annak reményében, hogy életeket menthetnek meg, anyagilag is próbáltak segíteni. A felhígult szocializmus korában nekünk már megadatott, hogy a könnyűzene világsztárjainak londoni koncertjét figyelve részesei legyünk – legalább a tévékészüléken keresztül – az eseménynek. Live Aid, ezzel kezdődött a nagy segélykoncertek sorozata. Az egykori punkénekes, Bob Geldof állt az etióp éhezőket megsegítő mozgalom élére.
A BBC világszolgálatának múlt heti, mintegy 25 perces rádióműsorában hangzott el a következő állítás: az 1984–85-ös Band Aid és Live Aid koncertek bevételeit „eltérítették”. Az adományokból, a lemezeladásokból származó pénzt, amely a 150 millió fontot is meghaladta, nem az aszály miatt éhező etiópoknak juttatták el. Élelmiszert csak nagyon keveset vettek, a helyi felkelők elcsalták a megkapott összeget, és újra felfegyverezték magukat. A műsorban megszólaló két akkori magas rangú etióp lázadóvezér határozottan állította, hogy az ő kezükön átment pénz kilencvenöt százalékát fegyverekre fordították.
Helyet követelt magának az etióp éhségvita a BBC televíziós műsorában is. A múlt vasárnap Bob Geldof, a Live Aid kitalálója és fő szervezője megismételte korábbi véleményét, hogy az ő irányítása alatt ilyen nem történhetett meg. Ezzel szemben állt a világszolgálat hírigazgatójának, Andrew Whiteheadnek a mondata: nyilván ilyen súlyú állítást csak hosszas és alapos munka után engednek elhangzani. A BBC szerint minden forrás azt igazolta, hogy ez valóban így történt.
A nyolcvanas évek közepén rendkívüli aszály sújtotta Etiópiát, milliók szorultak nemzetközi segélyre. Ráadásul polgárháború dúlt az országban a hatalmon lévő marxista Mengisztu Hailé Mariam rezsimje és a Tigréi Népi Felszabadítási Front között. A BBC-nek nyilatkozó akkori lázadóparancsnokok elmondták, miként öltöztették be őket muzulmán gabonakereskedőknek, és miként sikerült túljárniuk az angol adományozók képviselőjének eszén. A telepakolt teherautókon rendszerint csak a felső és az utolsó zsáksor tartalmazott lisztet, a többit homokkal töltötték meg. Az egyik volt lázadóvezető azt is elmondta, hogy ő mintegy százmillió dollárt kapott a „szállítmányokért”, amelyeket továbbított a szervezet parancsnokságára, ahol e pénzből finanszírozták a fegyverutánpótlást.
Természetesen erről nem tudtak a világraszóló rendezvény szervezői. Bob Geldof minapi érvei között felmerült: ha a történet igaz, legalább egymillió emberrel többnek kellett volna éhen halnia. Lehet, hogy ez éppen így történt… A Tigré és Eritrea tartomány függetlenségéért harcoló felkelőknek valószínűleg fontosabb volt a saját fegyverük, mint az, hogy a parasztoknak van-e betevő falatjuk. A szabadságharcukat siker koronázta: Melesz Zenavi, az ország jelenlegi kormányfője, akkori gerillavezér immár tizenöt év irányítja Etiópiát. A koldusszegény ország azóta is áldoz hadseregére: Afrika keleti felén katonai középhatalmi szerepet vívott ki magának, példázza ezt a közelmúltban Szomáliában tett „kiruccanása” is. A BBC a legfőbb etióp vezetőt is megkereste, de kabinetje elzárkózott az interjútól.
Volt még egy szervezet, amely pontosan tudta, hogy mi történik Etiópiában: a CIA, az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség. A felszabadítási front egyik parancsnoka elmondta a BBC-nek, a CIA ügynökei tudtak az egész megtévesztési akcióról, és hallgatásukkal támogatták. Mielőtt felhorkanna valaki, hogy miként lehet – a CIA tudtával – nyugati adományozók pénzét nem célirányosan felhasználni, emlékeztetnünk kell: hidegháború folyt. Bár a szovjet–amerikai viszonyban már mutatkoztak az enyhülés első jelei, korántsem jártunk még az olvadás korában.
Ronald Reagan amerikai elnök ekkoriban rendelte el, hogy a világ minden pontján meg kell akadályozni a szovjetek térnyerését. Gyakorlatilag szinte minden eszközt – néha törvényelleneset is – megkaptak ehhez az amerikai „akadályozók”. Ne feledjük, hogy ebben az időszakban történt az Irán–kontra botrány. A nicaraguai ellenállókat, a kontrákat a CIA pénzelte az Iránnak törvénytelenül eladott fegyverek árából. A bírósági eljárás során még Reagan elnök felelőssége is felmerült, mígnem egy ezredes elvitte a balhét. Mi volt ez ahhoz képest, hogy az amerikai illetékesek behunyták a szemüket az etiópiai stikli felett? Az amerikaiaknak szinte jól jött a furfangos megtévesztés: így nem nekik kellett pótolniuk az etióp lázadók fegyvereit.
Ami politikailag viszonylag könnyen megmagyarázható, különösen negyed század távlatából, az emberileg néha sántít. Ezentúl talán nehezebb lesz – történjen bármilyen katasztrófa a világon – adakozásra késztetni azokat az embereket, akik most becsapva érzik magukat. Életeket akartak menteni, ehelyett olyan eszközökre ment a pénzük, amelyekkel embereket ölnek. Adományuk politikamentes volt, hiszen nem kérdezték az éhezőt, hogy mely táborhoz tartozik, csak esélyt akartak adni neki a túlélésre. Ehelyett lett belőle géppisztoly, géppuska, tank, lőszer, vállról indítható légvédelmi rakéta, minden, csak nem az, aminek szánták.
A BBC-riport után – amelynek lesznek további következményei, ugyanis Geldof vizsgálatot kezdeményezett a brit médiahatóságnál – nyilván nemcsak a nyugati jótevőknek fog fájni a fejük, hogy kinek és mire adományozzanak. A humanitárius szervezeteknek is fel van adva a lecke: nekik is sokkal meggyőzőbben kell bizonyítaniuk, hogy nemes célra használják fel pénzünket.
Az emberiesség mára üzletté vált. Számtalan jól felépített nem kormányzati szervezet – melyik türelmesen, melyik erőszakosabban – szólít fel bennünket adakozásra, és várja, hogy megnyíljon a pénztárcánk. Ám korántsem mindegy, hogy az adományokból mennyi jut a katasztrófák áldozatainak támogatására, és menynyi megy el működési költségre, például milyen fizetést kapnak a csúcsvezetők, milyen autóval járnak, hol vesznek, bérelnek székházat.
Sok helyen még önkéntesek dolgoznak a humanitárius szervezetekben, de egyre elterjedtebb a fizetett munkás. A nyugati szervezetek egyre inkább alkalmazottakkal dolgoztatnak, akiknek a fizetsége egyelőre alatta marad a hasonló területen szerezhető „polgári” jövedelemnek. Az etikát, az emberséget kell összeegyeztetni a munka világának valóságával, és ez sokszor igen nehéz.
Eközben elkezdődött a „humanitárius munkások” különböző szintű képzése, ugyanis – bár a lelkes önkéntesek sem ártanak – jobb, ha egy válsághelyzetekre felkészült ember irányítja a dolgok menetét: felméri az erőket, a logisztikai lehetőséget, a pénzösszeget, amelylyel rendelkezik a szervezet, és ennek tudatában fog munkához. A nemzetközi segítségnyújtás egyre szakszerűbb: ma már nem elég a jóakarat, a segíteni vágyás, több kell – állapítják meg a nem kormányzati szervezetek vezetői.
Árvíz, földrengés, szökőár, éhínség, politikai vagy természeti csapás miatti népvándorlások, járványok – ezek többnyire olyan bajok, amelyek meghaladják az adott ország kormányának képességeit, hogy gyorsan és egyedül megbirkózzon a rászakadt gonddal. A nem kormányzati intézmények segítségén túl ilyenkor bekapcsolódnak a nemzetközi szervezetek és a különböző államok kabinetjei is.
Afganisztán úgy kínálja magát példának, mint valami állatorvosi ló. A 2001. év végén kezdődött háború óta majd tíz év telt el, azóta a nemzetközi közösség adományozó konferenciákon több mint 40 milliárd dollár segélyt ajánlott fel az ország talpra állítására. A donortanácskozásokat ismerő diplomaták ezt a számot azonnal elosztják hárommal: talán ennyit megkap majd a szegény állam. Felajánlani szabad, teljesíteni más kérdés.
Az adományozó ország tanácsadói vagy állandó kiküldött munkatársai felmérik, megnézik, megtervezik, hogy mire is adjanak pénzt. Természetesen ennek vannak költségei, amelyek a felajánlott állami segítségnyújtás összegét terhelik. Aztán, ha a szakértői csoportnak sikerül kinéznie valamilyen jó távlatokat kínáló munkát, azt vita nélkül az adott ország vállalkozói végzik el, szintén a segély terhére.
A nemzetközi megfigyelők szerint az Afganisztánnak felajánlott összegből mintegy 15 milliárd dollár érkezett meg az országba. Nehogy azt higgyük, hogy ez mind Afganisztán felemelkedését szolgálta, dehogy. Fele-kétharmada elfolyt a korrupciós csatornákon. Tavaly a nemzetközi közösség megint felajánlott Kabulnak 16 milliárdot, de ezt már a szigorú korrupcióellenes törvények alkalmazásához kötötte. Hamid Karzai ezért második elnöksége sarokkövévé tette a korrupció letörését. Sok sikert neki!
Ha visszaemlékszünk az ENSZ felügyelete alatt 1996-tól 2003-ig lezajlott iraki „olajat élelmiszerért” programra, az sem volt akadálymentes menet. A gazdasági embargó alatt álló Szaddám-rendszer csak az ENSZ által megnevezett vállalatokon keresztül adhatott el olajat, amelyért szintén a kijelölt cégek révén juthatott élelmiszerhez, gyógyszerhez. 250 vállalat kapott engedélyt az iraki olajjal való kereskedésre, az importtal 3500 céget bíztak meg. Ez a korrupció melegágya: Irak az említett időszakban több mint hatvanmilliárd dollárért adott el olajat, és bármit beszerezhetett, amit akart, csak kicsit drágábban. Előkerült egy iraki lista, amely 46 náció 270 megvesztegetett politikusának nevét tartalmazta. Az akkori ENSZ-főtitkár, Kofi Annan alatt valahogy megállt az ügy felgombolyítása, egy 2005-ben elkészült jelentés a világszervezet alapos reformját tartotta szükségesnek. Azóta is várunk erre az eseményre.
A nagy segélyeltérítők közt szorítani kell némi helyet egy-két afrikai diktátornak. A földrész országai az 1950–1960-as években kivívott függetlenségük óta mintegy 500 milliárd dollár vissza nem térítendő támogatást kaptak. Híztak is a svájci bankszámlák. Az Afrikai Unió állítása szerint a kontinens által megtermelt javak negyede tűnik el nyomtalanul évente, ez körülbelül 150 milliárd dollár. Ezt megfejelve egy kis nyugati támogatásból lecsippentett morzsával bátran lehet venni a Genfi-tó partján pár jó fekvésű ingatlant, hogy legyen hol kipihenni Párizs vagy London nyüzsgő forgatagát.
A közelmúlt híre, hogy megint rájár a rúd az etiópiai mezőgazdaságra: az aszály elpusztította a kukoricatermést, újból hatalmas, majd hétmillió embert érintő éhínséggel lehet számolni. De legalább már nincs polgárháború.