Fejfájás

Öt halott és legalább háromszáz sebesült, köztük a fél szemétől megfosztott Sütő András író – ez volt a mérlege a húsz évvel ezelőtt Marosvásárhelyen kirobbant román–magyar konfliktusnak. A „fekete márciusról” tabudöntögető kétnyelvű dokumentumfilm készült, amelyet főműsoridőben mutat be a román közszolgálati televízió.

Külön emlékeznek

Külön emlékeznek-emlékeztek meg az erdélyi magyar pártok és szervezetek a marosvásárhelyi fekete március huszadik évfordulójáról is. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Pro Európa Liga és az egykori Nemzeti Megmentési Front alelnöke, Kincses Előd kétnapos rendezvénysorozatot szentel az 1990-ben történt véres etnikumközi konfliktusnak. Péntek este az Igazság és tolerancia jelszóval meghirdetett menetre hívták a marosvásárhelyieket, akik gyertyával a kezükben azt az útvonalat járták be az egykori városházától a Kendeffy-palotáig, amelyet a Maros- és Görgény-völgyi román parasztok tettek meg húsz évvel ezelőtt a fakitermelésben használatos fafeszítő, -emelő csákányokkal felfegyverkezve. A résztvevők a kegyelet gyertyáit helyezték el a Bolyai téren, az RMDSZ akkori székháza előtt. Ez az a hely, ahol a tudatlan tömeg előbb a „Bolyai testvéreket” kereste, hogy leszámolhasson velük, mert úgymond magyar iskolát akarnak, majd a pártszékház padlására menekült magyarokat, köztük Sütő Andrást bántalmazták.
Ma, húsz évvel az után, hogy a magyarok is utcára vonultak, békésen tüntetve az egyenjogúságért és Kincses Előd visszahelyezéséért tisztségébe, a szervezők kerekasztal-beszélgetéseket és ökumenikus istentiszteletet terveznek. Az RMDSZ elhatárolódott a rendezvényektől. A szövetség Miholcsa Gyula erdélyi televíziós szakember több mint tizenegy órás dokumentumfilmje köré szervezi megemlékezését.

Március tizenötödikén, nemzeti ünnepünk estéjén szokatlan élményben volt részük az erdélyi magyaroknak: a román közszolgálati televízió képernyőjén ugyanis az esti főműsoridőben magyar felirattal futott egy dokumentumfilm-sorozat első része. Amikor a riportalanyok magyarul beszéltek, a felirat románra váltott, de arra is volt gyakran példa, hogy a beszélő váltott nyelvet, és őt követte azonnal a felirat.


Megtörtük a jeget – mondja a telefonba a film egyik alkotója, Cornel Mihalache, majd arról beszél, hogy a Román Televízió (RTV) vezetősége örömmel fogadta az újabb tabudöntögető film ötletét. A neves bukaresti rendező nem fél attól, hogy szembesítse a román közvéleményt a valósággal: tizenhat évvel a forradalom után készített filmje, az 1989 – Vér és bársony című alkotás bemutatása után a stúdióvendégek (köztük az ország korábbi elnöke, Ion Iliescu) majdnem meglincselték a szerzőt a beszélgetés alatt. A politikusok azt sérelmezték, hogy a filmben nyíltan beszéltek arról, 1989 végén a forradalmi zűrzavart kihasználva puccsisták ragadták magukhoz a hatalmat az országban. Mihalache azt vallja: inkább ő változtassa meg a társadalmat, mint a társadalom őt, ezért faltörő kosként megy neki a közéletet ma is bénító tabuknak.
A Vă doare capul? Fáj a feje? kétnyelvű film az 1990 tavaszán lezajlott véres marosvásárhelyi eseményekről szól. Az alkotópáros is kétnyelvű, más-más nemzetiségű: a bukaresti filmes mellett az RTV marosvásárhelyi stúdiójának fiatal munkatársa, Berecki Edit jegyzi a háromszor negyvenöt perces alkotást.
Nagy vonalakban ismerjük a történetet: a zavargás a város Tudor negyedében tört ki 1990. március 16-án, amikor részeg, randalírozó románok betörték egy gyógyszertár ablakát, mert arra magyar feliratot is kitettek. Másnap a Vatra Românească nevű nacionalista szervezet tüntetést szervezett, a felvonulók magyar vért követeltek. Két nap múlva a környékről (a Görgény-völgyi szegény román falvakból) autóbusszal a városba szállított tömeg törni-zúzni kezdett. Kincses Előd akkori polgármester, engedve a politikai nyomásnak, lemondott, de ez sem állította meg az ittas csőcseléket: fejszével, husánggal, doronggal felszerelkezve megostromolták az RMDSZ székházát. Ion Judea ezredes, a város katonai parancsnoka ugyan személyesen garantálta a szabad elvonulást a benn rekedt magyaroknak (köztük a neves írónak, Sütő Andrásnak), a katonaság mégis tétlenül nézte, ahogy láncokkal, botokkal ütlegelik őket. Az író az elszenvedett bántalmazás következtében egyik szemére megvakult, és több bordája eltört. Másnap, március huszadikán több tízezres békés magyar tömeg vonult ki a város főterére, igazságtételt követelve. Ám Szászrégen felől újabb, vasvillával és fejszével felszerelt csoportok érkeztek, és nekiestek a támadásra felkészületlen, fegyvertelen magyaroknak. Az emberek a környező utcákba menekültek, majd az utcai padokat szétszedve és a boltok göngyölegét használva visszaverték a támadást. A tömegbe hajtott egy teherautó is, halálosan megsebesítve egy magyar embert, majd becsapódott az ortodox templom lépcsőjébe, amelynek következtében egyik – román nemzetiségű – utasa meghalt.


Időközben a katonaság körülvette a várost, ahova csak a szervezetten érkező román buszokat engedte be. A román túlerőt a város peremkerületeiből beérkező cigányok egyenlítették ki, akik „ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok!” felkiáltással kapcsolódtak be a harcba. A csata kimenetelét éjfél körül az döntötte el, hogy megérkeztek a Nyárád menti székelyek – a döntően hatvan év feletti embereket egy második világháborús veterán vezette. A románokat kiverték a főtérről, a győzelmet a magyar himnusz eléneklésével ünnepelték meg, és felhúzták a magyar zászlót a polgármesteri hivatal épületére. Hajnalban megérkezett a megyeszékhelyre a román hadsereg ejtőernyősegysége, amely átvette a város irányítását. A véres eseményeknek három magyar halottjuk volt: a teremiújfalui Kiss Zoltán, az ernyei Csipor József és a sáromberki Gémes István.


Elsősorban nem az események felsorolására törekedtek a Fáj a feje? alkotói (bár a néző természetesen rengeteg archív felvételt láthat azokról a napokról), hanem az események mozgatórugóit és a mögöttes szándékokat kutatták, hiszen az állam húsz évvel az események után sem képes megnevezni a felelősöket. (Sokan azt gondolják Romániában, hogy az etnikai konfliktust az egykori Securitate emberei provokálták ki, hogy újjászervezhessék a titkosszolgálatot. Tény, hogy egy héttel a véres események után megalakult Román Hírszerző Szolgálat.) Érdekes struktúrát találtak ki a filmnek: az „alagsorban” szólaltatják meg a cselekvő résztvevőket, vagyis a verőlegényeket és a megverteket, a földszinten vannak a megfigyelők, akik beavatkozhattak volna az eseményekbe, de nem tették, a felsőbb emeleteken pedig ott vannak a „rendezők”, „színészek” és „tolmácsok”, vagyis a hadsereg, a titkosszolgálatok, a helyi hatalom és a politikum képviselői.
– A riportalanyok az első szóra igent mondtak – meséli Berecki Edit, akinek ez az első dokumentumfilmje. – A filmem tulajdonképpen kétnyelvű helységnévtábla egy olyan településen, ahol magyarok és románok élnek együtt. A magyar riportalanyokat arra kértem, beszélgetés közben néha váltsanak át románra, ezzel is jelezve, hogy ők ismerik a román kultúrát, a nyelvet, nem idegen testként élnek a román társadalomban.
A két hónapos forgatás alatt az alkotók elmentek azokba a román falvakba is, ahonnan autóbuszokkal szállították Marosvásárhelyre a manipulált tömeget. Az egyik alany szemrebbenés nélkül elmondja: azért ült fel az autóbuszra, mert a falu egyik vezetője azt mondta: Vásárhelyen már ácsolják a magyarok az akasztófákat a románoknak. A titkár azóta is a helyi önkormányzatnál dolgozik, nyilván azért, mert kiválóan végzi a dolgát. A felbujtókat, az igazi tetteseket senki sem vonta felelősségre.
Most épp Algériában van a szerzőpáros egy filmszemlén, ezért munkájuk visszhangjáról csak a mobiltelefonjukra küldött szöveges üzenetekből értesülnek. Ezek többnyire kedvezőek: románok és magyarok egyaránt értékelik, hogy végre őszintén, kendőzetlenül beszéltek erről a kényes kérdésről. Az RTV honlapján viszont inkább olyanok szóltak hozzá a műsor beharangozójához, akik „románellenesnek” gondolják a filmet, és meg vannak győződve róla, hogy ez is – akárcsak a márciusi események – az Erdélyre ácsingózó magyarok provokációja.
– Hülyék mindenütt vannak – legyint rá Cornel Mihalache, aki nem fél attól, hogy emiatt nem tartják majd őt „jó románnak”. Azt gondolja, nem fordulhat elő többé, hogy egymásnak essen a két nép, azok az idők már elmúltak, amikor ilyen primitív szinten lehetett manipulálni az embereket. Most is vannak manipulálók és manipuláltak, de ez másról szól.
A fekete március egyik főszereplője, Kincses Előd úgy gondolja, a véres események máig meghatározzák a város életét.
– Azóta egymás mellett, párhuzamosan két közösség él Vásárhelyen, amelyek között jócskán megnehezült az átjárás. Valós megbékélésről, toleranciáról akkor beszélhetünk majd, ha kiderül az igazság – vélekedett az egykori városvezető, akinek az eseményeket követően hosszú évekig Magyarországra kellett menekülnie.
– Megpróbáltuk megkeresni az igazságot – mondja Berecki Edit. Nincs külön magyar és román igazság, csak egy van, de azt ki kell mondani.