Gyanús erények

A bús képű Leopold von Jüttner ezredes Zsigárd felől gyalogszerrel érkezett a botzenhajzli előtti poros térre. Hóna alatt szorongatta a huszárzsíros hordócskát. Gyanakodva körbejárta a kútnál álló postakocsit, ajtaját is csaknem kitárta, már a rézgombon volt a keze, de aztán meggondolta magát. A csárdaház felé indult. Betaszította a deszkaajtót, megállt a küszöbön. Fürge tekintete szinte egyszerre érzékelte a nyílt tűz közelében ácsorgó fogadóst, a lusta kuvaszt, valamint az ételekkel megrakott asztal körül falatozó négy személyt. Swappach felnézett az ajtónyitásra. Az még ellenfényben is látszott, hogy a jövevény egyenruhát visel, a tollas sisak formája viszont arról árulkodott, hogy osztrák főtiszt az illető. Fejével finoman intett a többieknek, nehogy megszólaljanak. Terhesen hosszú perc telt el, mire nyugalmat erőltetett magára, krumplilepényért nyúlt, beleharapott, de a jövevényt mindvégig szemmel tartotta. Jüttner ezredes, tapasztalván, hogy aligha kell veszélytől tartania, beljebb lépett, akkor már látszott, hogy arany karpaszományos fehér kabátját fekete, valamint bíborló foltok tarkítják, néhány gombja le is van szakadva.
– Hé, te! – kiáltott a fogadósnak. – Hopsza, ide!
– Üjjék csak le! Hozom a pályinkát – szólt ez készségesen, de Jüttner ezredes intett, nem kell, ne hozza.
– Azt mondtam, gyere ide! Süket vagy?
A fogadós elindult, ám amikor az őrnagy mellett haladt el, Swappach megállította.
– Itt maradsz! – Az osztrákhoz fordult. – Was hat der Herr vor?
– Ki kérdi?
Swappach felállt, Estilla próbálta visszahúzni.
– Én kérdem! Swappach Amadé, a független Magyarország őrnagya! Ön ki?
– Mindegy az!
– Ha mindegy, távozzon!
– Úgy! – így az idegen. – Hidegvérre intem, őrnagy! Mindössze ezt a hordó huszárzsírt óhajtom ruhára cserélni. Talán megtiltja?
– Igenis megtiltom!
– Milyen jogon?
– Vége a zsarnokságnak! Népünk szabad! Önnek és huszárzsírjának itt nincs keresnivalója! Kotródjon!
– Kotródjon inkább ön! Vágasson eret, és poszpász! – nevetett Leopold von Jüttner, de a következő pillanatban már mentette az irháját. Swappach ugrott a tűzkotró vasért, és bőszülten indult felé. Az ezredes nem késlekedett, kirohant a botzenhajzliból, s inaszakadtából nekivágott a nyílt mezőnek. Swappach egy ideig üldözte, aztán levegőt kapkodva megállt, tehetetlenül figyelte, ahogy a fürge Jüttner eltűnik a távoli bokrok között. Visszatérve a fogadóba falhoz vágta a piszkavasat.
– Meglépett a zöld tollas óberszt kutya!
– Csillapodjon, Amadé, aggasztóan veres az arca! – így Estilla.
– A huszárzsírt itt hagyta. Sebaj, jó lesz kenyegetni – jegyezte meg Batykó.
– Az egyenruhája alapján Herzinger gránátoshadosztályából bitangolt el. Reméljük, agyonveri valahol egy derék hazafi! – mondta Swappach, miközben visszaült, és az asztali kínálatot tanulmányozta. – Hagytak még valamit a drága hölgyek?
– A temetős Dalfalvit ismerik Pozsonyban netán? – kérdezte a grófnő, miközben lúdmájat helyezett a kenyerére, s némi marmeláddal bolondította a falatot. – Ámulok csak, az óberszt mily varázslatos hasonmása ama sötét képű gyászvitéznek. Ikertestvérek lehetnének.
– Ön fáradt, grófnő – udvariaskodott az őrnagy. – Ama Dalfalvival ifjan sokszor találkoztam. Darab ideig haldokló atyámnak tett bizalmas szolgálatokat.
– Dorozsma bátyám áldott porhüvelyét is ez a Dalfalvi mosta le ánizsos szappannal – érzékenyült el Karola, majd az őrnagy füléhez hajolt. – Magára hagytam csak néhány percre, és fajansz puncsostálam eltűnt a szekrény tetejéről.
n
Batykó fojtó porfelhőt dagasztva a botzenhajzli bejárata elé kanyarodott a delizsánsszal, a hölgyek sietve beszálltak, az őrnagy azonban még nem jött ki. Félrevonta őt a szélütött kinézetű vendéglős, és arra figyelmeztette, nehogy a zsigárdi révnél akarjon átkelni a Vágon, mert tegnap óta két német titkosrendőr állomásozik a parton.
Swappach hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Mit csinálnak a révnél azok a disznók?
– Fejbe lüvik mingyá’, aki arrafele mocorog, aszongyák. Asse kérdik, széna, szalma, mifene!
A fogadós még közelebb lépett, szinte a falhoz nyomta az őrnagyot. Suttogóra fogta.
– A csószár gyün erre, azé’ lüvik a népeket.
– Ugyan! Az osztrák rettungol, tele a gatyája, mit keresne itt a császár? Badarság!
Swappach legyintett, feszes léptekkel elhagyta a botzenhajzlit, aztán ahogy kiért a napvilágra, fordult is vissza, mert csak van valami oka, ha zörög a haraszt.
– Hadd halljam, hol a legközelebbi rév? – förmedt a tölcsérszájúra.
– Zsigárdná’, de ottan lűnek a kutyák! Banka béres kileste üket!
– Ne mérgelj, mert megcsaplak! Azt kérdem, Zsigárd után lefelé hol van átkelés!
– A Vágon?
– Dehogy! – kiáltott elkeseredetten Swappach. – Az Óperenciás-tengeren!
– Tréfál az úr, sugaras a szüve – örvendett a fogadós.
– Mindjárt fogaid bánják a tréfát, te furcifer! Tán fizet neked az osztrák, hogy imbecilnek mutasd magad?
– Megájjon! Kossuth katonája vagyok, úgy tisztejjen! Virágozzék a haza! Gyüjjön velem – intett a fogadós. A hodály végébe vezette az őrnagyot, lelakatolt deszkaajtó előtt állt meg. Intett a fejével. – Lesdejjen a kamorába!
– Mit lesdeljek? Nyisd ki!
– Hajhi! Azt nem lehet! Kitörnek, oszt lekaszabálnak!
Swappach kényszeredetten belesett a szegelt deszkák között, aztán úgy maradt, ámulva, résre tapadva. Három tucat osztrákot látott a tenyérnyi kamrában. Egymásra szorulva, egy tömbbe préselődve álltak azon a kicsi helyen, mozdulni se bírtak, vörös képpel pislogtak. A mundér láttán Swappach mindjárt tudta, hogy Heinrich Ramberg altábornagy második hadtestéből való gránátosok.
– Tetszetős fogás – enyhült az őrnagy, s megszorította a fogadós kezét. – Hányan voltatok rá?
– Banka, Jiringó meg Fekecs. Fekecs én vagyok.
– Hárman? Ne lódíts!
– Hármon, na! Elég a’ hozzá! Betereltük a sok málé grandérost! Szorongattuk a gigáját mindeniknek.
– Hagyták?
– Nem hatták, má’ dehogy. Hanem elvettük tüllük a banyétos puskát, akkó’ megnyuhászottak, könyörgésre fogták. Odaki sorakoztattuk üket a kútná’, avvót a parádéplacc!
– Hősök vagytok, nem kétséges. Okvetlen megemlítem az esetet Kossuthnak. Mi lett a fegyverekkel?
– A parádéplaccon Jiringó komám in piramiden szektánt vezénylett, osztán amikor gólába tették a puskákat, rektumot kiáltott. Tud vezényelni, hadigőzösön szógált a Dunán!
Az őrnagy átkarolta a vendéglős vállát.
– Lám, barátom, a harcok alatt bekövetkezhet néhány katasztróf, de a végén mámoros diadalt nyerünk. Ti vagytok a bizonyság! Éljen a nép! Éljen minden Fekecs!
Swappach az elkobzott fenyvereket is azonnal látni akarta. A fogadós lelkesen vezette a konyha mögötti fatárolóba, oda halmozták a hosszú csövű gyalogsági puskákat, tölténytáskákat és csákókat. Az őrnagy meghatottan szemlélte a zsákmányt, s újabb lelkesítő szavakkal jutalmazta a fogadóst. Néhány perccel később a postakocsi hágcsójára lépve úgy érezte, ereiben nem is vér, hanem derű árad. Ó, nem is árad, hanem habot vetve vágtat!
– Rabok tovább nem leszünk! – kiáltotta a szélbe, majd magához ragadván a Batykó nyakából lógó kötelet kiadta az indulási parancsot. – Csak előre, édes fiam!
n
Elkerülvén a zsigárdi révet dél felé folytatták az utat. Egy óra múlva érték el Farkasdot, majd hamarosan Negyed falut, közvetlenül a Vág partján, a folyó kettős kanyarulatának alsó öblében. Szerencséjük volt, a révhajó éppen ezen az oldalon vesztegelt, mindjárt felhajthattak, csak néhány batyus paraszt ácsorgott rajta. A révész behúzta a hídlást, eltolta a hajót, aztán a sodrást kihasználva egyetlen hosszú rúddal kormányozta át a dereglyét a túlsó partra. A delizsánsz nehezen vergődött át a mocsaras, sonkolyos parti erdőn, de utána már jó úton gördülhetett tovább Megyerre. A grófnő megpróbálta a térképbe temetkező őrnagyot rábeszélni, hogy látogassák meg a Károlyi-kastélyhoz tartozó híres pálmaházat, hiszen a közelében haladnak el, de Swappach hallani se akart róla.
– Már így is tekergünk, kerülővel haladunk, mert nincsenek hidak! Gondoljanak bele, ha e hazában minden tizedik pálinkafőző műhely helyett hidat építenének, gyermekjáték volna közlekedni!
Harsant a jágerhorn. A delizsánsz megállt.
– Útyelágazás! Mostan merre? – kiáltotta Batykó kintről. Bal felől elhagyván a Halom-hegyet, ritkás erdőből kibukkanva érték el a Nyitrát Komárommal összekötő országutat, alig másfél mérföldre Érsekújvártól északra. Az őrnagy kidugta a fejét.
– Jobbra, pimasz! Újvárnak megyünk!
Fél órával később a kocsi a híres Disznó fogadó mellett haladt el. Pasasérok, vásárosok, betyárok, katonák, mutatványosok nyüzsögtek a kifogott szekerek körül. A kúthoz közel se lehetett férkőzni, a vályúnál lovak és ökrök tolongtak, az út mellett éppen cigánykaraván szedelőzködött. Aztán elborult az ég, dörgéssel és villámlással májusi zápor vágta végig a vidéket, de mire a delizsánsz begördült Érsekújvárra, kisütött a nap, esőszagú pára lebegett a házak felett. A hölgyeken izgalom vett erőt a város látványától, egymás szavába vágva halmozták el kívánságaikkal az őrnagyot. Kávét és lemonátát kívántak, fürdőházba és hajfodrászhoz vágytak, sétálni, szellőzködni óhajtottak az ódon házak között. Batykó az esőtől sártengerré vált főtérre hajtott, a Magyar Koronához cégérezett beszállóház elé. Estilla és Karola jó hangulatban léptek ki a kocsiból, s örömmel vették észre, hogy a fogadó melletti épületben, a Halál Fullánkja gyászhivatal szomszédságában működik Slubek Eugén 1710-ben alapított hajfodró műhelye, miként a festett cégéren ez olvasható volt, sőt az ajtóban napfürdőzve ott állt maga a zergearcú Slubek is, frissen felcsigázott frizurával. Érdeklődve figyelte a finom redengót, ám botrányosan a zilált hajat viselő hölgyeket, s azonnal tudta, hogy rövidesen a vendégei lesznek. Közben Swappach a főtéri plébániatemplom előtt álló Szentháromság-szobornál két sötétzöld zubbonyos hadnagyot vett észre. Batykó nyakkötelét eldobva sietett hozzájuk hírekért. Megtudta, hogy a városban állomásozik Asbóth Lajos mérnökkari zászlóalja, de napokon belül várják a bányavárosok felől Görgey Ármin csapatát, délről Knezich 2. fel-dunai hadosztályát, Kászonyi lovashadteste is erre tart, talán Klapka is úton van már, így hamarosan üldözőbe veszik a menekülő császáriakat.
– Legjobb diplomácia megverni az ellenséget! Küszöbön a végső győzelem! Éljen a függetlenség! – jelentette ki Swappach, miközben lelkesen szorongatta a hadnagyok kezét.
– Csak lassan ünnepeljen az úr! Nyakunkon a tepsiképű muszka! – jegyezte meg az egyik hadnagy, ki fiatal kora ellenére erősen kopaszodott.
– Könnyen eljárhatjuk még a kanásztáncot! – tette hozzá a másik. – Azt beszélik, hogy a Vág felső folyásánál kozákokat láttak.
– Szamár beszéd! De ha úgy lenne is, mit számít az! Kossuth hamarosan népfelkelésre szólít, keresztes háborút hirdet! Ha szükséges, Anglia és Franciaország is segíteni fog. Reszketnek, hiszen a muszka uralkodás elnyelheti Európát!
– Az úr kicsoda? – érdeklődtek a hadnagyok szinte egyszerre.
– Nézzék el, ha nem válaszolok. Debrecenbe tartok, legyen elég ennyi.
– Ó, az én nevem is titok – nevetett a magasabb termetű. Átkarolta társa vállát. – Ő viszont Dembinszki Henrik. Magyarul se tud!
– Örvendek, hogy ilyen felhőtlenül dagad a kedvük! – dörrent Swappach, mire a két ifjú lajtnant elszégyellte magát. Udvariasan meghajoltak.
– Engedelmet. Kelecsényi Buttler Ernő.
– Érkeserűi Fráter Samu.
Swappach megenyhült.
– A muszka javában gyülekezik Galíciában, de az uraknak nincs félnivalójuk! A nép egy emberként tépi ki a szívüket!
– Na hiszen, a nép! Attól semmit ne várjon! – legyintett Buttler. Röplapot húzott elő a zsebéből, Swappach kezébe nyomta. – Olvassa!
A röplapot Újházy Tivadar, a vadászok parancsnoka nyomatta. A selmeci bányászokat szólítja fel, fogjanak fegyvert a haza védelmében. Aufruf zum ungarischen Jager-Corps! Patrioten!
– Helyes! Mozgósítani kell! – adta vissza a papírlapot Swappach.
– Mit gondol, hányan jelentkeztek?
– Százan? Ötszázan? Ezren?
– Két aggastyán! Az egyik félszemű, a másik kacska! – nevetett Buttler. Gombóccá gyűrte, eldobta a röplapot. Dühtől vörösödve indult a Magyar Korona kávécsarnoka felé. Fráter Samu megfogta Swappach karját.
– Tartson velünk az úr vursztot falni, tormával, friss zsemlyével!
Átlábaltak a ragadós, vastag sáron. Swappach látta, hogy Estilla és a grófnő egymásba karolva éppen belépnek Slubek hajfodró üzletébe, Batykó pedig a kötelét maga után húzva iszkol utánuk, így aztán megnyugodva ült le a kávécsarnok márványasztala mellé, hogy kioktassa a két tejfelesszájút a nép mibenlétéről.
– Lássák a lényeget, édes urak, ha egyszer tiszti bojtot fitogtatnak! A népnek nem fáj, ha semmije nincs, nem bánja, ha nyomorog, ha kenyerét elveszik, az se, ha a teste véréből is tizedet szednek. Magyarországért teszi, büszke rá! – Swappach jókorát csapott tenyerével az asztalra. – De azt nem tűri, hogy hazája földjét ellenség gyalázza!
– Különös nézeteket vall ön. Népet vél ott, ahol nincs, csak setétség! – csóválta a fejét Buttler.
– Miféle setétség? Az úr talán vak? Nem látja a földművelőket naponta, úton-útfélen, nem gondol rájuk, midőn kenyerét eszi tiszta búzából? – kérdezte Swappach belesápadva.
– Éppúgy beszél, mint Kossuth – jegyezte meg Fráter Samu, mire Swappach kirúgta a széket, felugrott.
– Egyenlőség, szabadság! Éljen Kossuth!
– És éljen a honfivér! Ezt mindig tegye hozzá! Mi ott voltunk a branyiszkó