Ismeretlenül ismerős város

Olyan városba röptet bennünket Horváth (EÖ) Tamás Ahol a part szakad című regénye, amelyről először nem könnyű megállapítani, létezik-e, vagy a képzelet szüleménye. Aztán ráébredünk: a könyv egy lidérces álmot rögzít a nyolcvanas évek végnapjairól, a rendszerváltozás küszöbén. S a regénybeli város is egy létező település rémálombeli megfelelője.

Egy szocialista ipari torzszülemény a szóban forgó város, az egykori Leninváros, Sztálinváros megfelelője, de hasonlít bármely iparivá duzzasztott magyar falu Sztálin-barokk negyedére is. A főhős Ág János, már nem egészen ifjú értelmiségi, tanárember, a nyolcvanas évek csöndes hazai forradalmának aktív szereplője, aki hazatér érettségi találkozóra arra a helyre, ahová gimnáziumi éveinek dicstelenül szürke napjai kötik. Ebben a városban tíz évvel korábban, a nyolcvanas évek elején, a nyitás nyitányának kezdetén kapta meg azt a lehetőséget, hogy egy városi KISZ-ünnepségen elmondja az Erdélyből áttelepült, üldözött költő híres szabadságversét. Aztán az utolsó pillanatban mégis valaki más, egy középszerű rendszer kegyeltje részesül a lehetőségben. Részben a kontraszelekció miatt, részben viszont azért, mert Ág János maga lépett vissza az utolsó pillanatban, ugyanis ráébredt, hogy ha elszavalja a verset, cinkosa lesz a Kádár-rendszer hatalomátmentőinek cégtáblaátfestő színjátékban, amelynek során az őskommunisták szociáldemokratává, majd kapitalistává változtak. Ág János, ahogy egész életében, inkább vállalja a sehová sem tartozó, modern lézengő ritter, az örök egyetemista értelmiségi csavargó szerepét, semhogy egy pillanatig is hitelesítse a lágy diktatúrát, a hamis konszolidációt.
Ám az örök diák, falusi, városszéli középiskolai tanár szerepvállalásának van egy árnyoldala. Az effajta tiszta ember egy idő után mindenből kimarad, leírják, mellékszereplővé, sőt nem létezővé varázsolja a hatalom. Ezt sugallja a regény víziója. Ág János megérkezik a városba, amelyet felelőtlen tervezői a folyóparti löszre építettek. Hősünk úgy érzi, hogy vele együtt apokaliptikus, özönvízszerű eső zúdul a településre, amely így bármikor a vízbe szakadhat a parttal együtt. E városból ráadásul kitörölték az ő létezésének minden nyomát. Mintha mindenki őt okolná az 1956-os hősök újratemetéséért, az újkori özönvízért is. Egyetlen ember ismeri meg, egykori üldözője, Gaál, a levitézlett KISZ-titkár és városi funkcionárius. Ág és Gaál állandó vitája adja a regény szerkezeti keretét. Előbb-utóbb kiderül: a kiérdemesült kommunista tisztában van azzal, hogy a megújulást áhítóknak van igazuk. Ám azt is tudja, hogy a lágy diktatúrának sikerült átformálnia a népet először az „előbb a has jön, csak aztán a morál” elv követőivé, aztán olyan emberekké, akinél a has után semmi sem következik. Ág Jánosnak azzal is szembesülnie kell, hogy a költőről, akinek a verse őt is üldözötté tette, már mindenki tudja, hogy besúgó volt. S azt is tudomásul kell vennie, hogy ebben a szakadó partra sodródott országban minden a hatalomátmentőknek kedvez majd.
A keserűen igaz regény befejezése többesélyes, akár a regény jelen idejének, akár napjainknak valósága. Hősünknek el kell döntenie, folytatja-e a menekülést az ismeretlenül ismerős városból. Vagy otthonra talál, s megkísérli a lehetetlent: az emberek visszaformálását érző lényekké.
(Horváth [EÖ] Tamás: Ahol a part szakad. Magyar Napló, 2010.)