Kinek a népirtása?

Mikor Barack Obama az elnökválasztásra készült, több beszédben is leszögezte, nagy támogatója az örmények elleni 1915-ös tömegmészárlást népirtásnak elismerő törvénytervezet megszavazásának. 2006-ban bírálta is az akkori amerikai külügyminisztert, Condoleezza Rice-t, mert az hazahívta a jereváni nagykövetet, mikor John Evans népirtásnak nevezte a gyilkosságokat. „Elnökként el fogom ismerni az örmény népirtást!” – szögezte le Obama 2008 januárjában. Egy év múlva, már elnökként szónoki bravúrral úgy beszélt Ankarában az örmények meggyilkolásáról, hogy egyszer sem említette a „népirtás” szót, ám virágnyelven kiállt korábbi véleménye mellett. Újabb egy évre rá pedig nyomást gyakorolt a képviselőház külügyi bizottságára, nehogy elismerjék az „örmény holokausztot”. A szóösszetétel ugyanis túl sok érdeket sértene, olyan barátokét, akiket nem szabad elveszíteni, mert akkor összeomlik a keleti kalandozások rendszere.
A szóban forgó baráti hármas az Egyesült Államokból, Törökországból és Izraelből áll. Amerikának Törökország stratégiai szövetségese, mert ideális geopolitikai helyzete, kormányzata szigorúan világi, bár mozlim, és lényegében a világ összes országával – köztük Izraellel és Iránnal is – szívélyes viszonyt ápol. A törökök úgy kapcsolják össze a haragos feleket egymással, mint a Boszporusz-szoros Európát és Ázsiát, hadserege bivalyerős, diplomáciai érzéke messze földön híres, s cserébe csak annyit kér, hogy hadd intézze belső ügyeit, például a kurdkérdést egyedül, és ne zargassák az „úgynevezett örmény holokauszttal”. A társaság másik tagja, Izrael ezzel egyet is ért, egy faji alapon történt népirtás elismerése a soa tragédiáját is viszonylagossá tenné, így a kérdésben bölcsen hallgat. Emellett ő is azt szereti legjobban, ha a saját kisebbségével egyedül jut dűlőre. A törökökkel fennálló kapcsolatát hímes tojásként óvja, hacsak kivagyiságból a felettébb aktív buldózer, Avigdor Liberman külügyminiszter és emberei tönkre nem teszik a szépen felépített hálózatot, ám ez utóbbira azért kevés az esély. A két ország valószínűtlen és cseppet sem őszinte barátsága ugyanis stratégiailag kifizetődő, a jelenlegi status quo tartható, a világ első számú demokráciaőre pedig eltakarja a szemét, ha palesztin vagy kurd holokausztról beszél valaki. Látni is lehet az eredményt. A palesztinok államáról már fél évszázada beszélnek, mégsem szolgáltattak nekik igazságot, a kurdok pedig mintha nem is léteznének.
Olyan rendszer ez, amelyet voltaképp Irán egyensúlyoz ki. Ankarának elméletileg volna útja a perzsa állam felé is, feltéve, hogy zárójelbe tudja tenni Kemal Atatürk örökségét a szekuláris államról és az európaiságról. A Török Köztársaság azonban ezt semmiképp sem teheti meg, így hiába a lakosság bizonyos fokú szimpátiája a környező mozlim államokkal és egyértelmű húzódozása Amerikától, valamint sértettsége Brüsszel folyamatos, provokációval felérő visszautasítása miatt, a török út mégiscsak az, amelyet a törökök atyja kijelölt az országnak.
Ha nem lenne Irakban és Afganisztánban háború, s nem kellene szemmel tartani Iránt, talán az Egyesült Államok is máshogy viszonyulna a kis kaukázusi nép múltjának szomorú fejezetéhez. A történelem véres emlékeinél azonban sokkal fontosabbak a mostani szövetségek, így egyáltalán nem számít, kinek van igaza. Ahogy azonban egyetlen megrohadt alma is tönkreteheti az egész almáskosarat, a kicsiny Örményország kérését sem szabad figyelmen kívül hagyni, ha valaki stabilitást akar a Kaukázusban. Hegyi Karabah státusa máig a levegőben lóg, a törökökkel rokon azeriek örmények általi legyilkolásáról szó sem esik, Örményország legszívélyesebb, stratégiai szövetségese pedig – Oroszország mellett – éppenséggel a rengeteg azerinek otthont adó Irán. Úgy tűnik, az általánosan elfogadott holokausztok száma bizony véges, s ebbe a körbe az örmények tragédiája egyszerűen nem fér bele.