Rendbe tesszük az egészségügyet – szólt a szocialisták ígérete nyolc évvel ezelőtt.
Ötven százalékkal emeljük az egészségügyben dolgozók bérét és négyévenként egy teljes évi munkabérnek megfelelő hűségjutalmat adunk az ápolóknak.
A hűségjutalomból nem lett semmi. Az ötvenszázalékos béremelést viszont végrehajtotta a Medgyessy Péter miniszterelnök vezette kormánykoalíció, amelynek a szakmai szervezetek szerint akkor volt még némi „megtartó” ereje, igaz, leginkább a szakdolgozóknál, s nem az orvosoknál. Noha sokszor mondták, hogy ez a bérfelzárkóztatásnak csak az első lépése, újabb már nem követte. Így mára az akkori emelést „felemésztette” az infláció. A Magyar Szakdolgozói Kamara szerint az ápolók mai bérszintje reálértéken a nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek elejei mértékhez hasonlít.
Ingyenessé tesszük a szív- és érrendszeri betegségek, valamint a csontritkulás kezelésére szolgáló gyógyszereket.
Soha nem váltak ingyenessé ezek a készítmények. 2005 közepétől 2007 januárjáig ugyan három készítményt átmenetileg ingyenessé tettek, azaz százszázalékos tb-támogatást nyújtottak hozzá, ám ezek nem a klasszikus szívgyógyszerek – azaz vérnyomás- és koleszterinszint-csökkentők – voltak, hanem a hirtelen szívhalál megelőzését szolgáló, speciális készítmények. Mára a szívgyógyszerek tb-támogatása az akkori kilencven százalékról nyolcvanra csökkent. A csontritkulás elleni szerek pedig soha nem váltak ingyenessé, sőt tb-támogatásuk az akkori kilencvenről hetven százalékra csökkent 2007-től. A hozzáférést is nehezítették ezen készítményeknél, hetvenszázalékos támogatással már csak bizonyos szakorvosok írhatják fel, egyébként teljes árat kell értük fizetni.
A meglévők működési feltételeit is javítva 300-400 új háziorvosi és 200-300 új gyermek-háziorvosi praxis kialakítását kezdeményezzük.
Az ígéretnek éppen az ellenkezője valósult meg. Míg 2002-ben az Országos Alapellátási Intézet 6810 praxist tartott nyilván, addig 2010 elején már csak 6750-et.
n
Konszolidáljuk az eladósodott egészségügyi intézményeket, felújítjuk az elavult kórházi épületeket, és megfelelő élelmezést biztosítunk.
Valóban történt intézményi konszolidáció, de ennek hárommilliárd forint körüli összege az akkori adósságállománynak csak a töredékét tette ki. Ráadásul nem minden intézmény kapott a pénzből, igaz, voltak olyanok is, amelyek saját döntésük alapján maradtak ki a programból. Egyesek szerint azért, mert nem akartak adatot szolgáltatni gazdasági helyzetükről. Hamar kiderült, hogy az adósság szinte azonnal újratermelődik, hiszen a konszolidáció nem járt együtt a struktúra átalakításával. Néhány helyen intézményi felújítások is történtek, de nem egy nagy program részeként. Ráadásul voltak olyan kórházi egységek – például műtők –, amelyeket ebben az időszakban forintmilliárdokból alakítottak ki vagy hoztak rendbe, majd néhány évvel később, a Molnár Lajos miniszter nevével fémjelzett struktúraátalakítás idején bezártak. Az élelmezés színvonala ezen időszak alatt nem javult.
Megteremtjük a gyógyszerészek érdekeltségét a betegek költséghatékony gyógyszerelésében.
A patikai árrésrendszerben nem hozták meg azokat a változtatásokat, amelyek segítették volna a generikus programot, azaz hogy a gyógyszerész érdekelt legyen az olcsóbb, szabadalmi védettséggel már nem rendelkező, „másolt”, de helyettesítésre alkalmas medicina ajánlásában.
Az önkormányzati tulajdonnak
– mint meghatározó tulajdoni formának – a fenntartása mellett anyagilag
is támogatjuk, hogy az egészségügyi
intézmények közhasznú társasággá,
gazdasági társasággá alakuljanak.
A befektetőkre vonatkozó ágazati
megkötéseket feloldjuk.
Ezen időszak alatt folytatódott a garanciák nélküli „szabadprivatizáció”, amelynek veszélyeit utóbb jól bizonyítja a HospInvest és a Medisys Kft.-k pályája is.
Modellezzük a biztosítási reform lehetséges változatait, ezért támogatjuk
és bővítjük az irányított
betegellátási kísérleteket.
– Hatalmas összeget költött az egészségügyi tárca az úgynevezett reform előkészítésére, a pénzforrások felhasználását és az azokkal való elszámolást utóbb viszont az Állami Számvevőszék is kritizálta. Kidolgoztak ugyan egy törvénytervezetet, amely piaci szereplőket vont volna be a rendszerbe úgynevezett ellátásszervezőként, az ötlet végrehajtásához azonban nem volt politikai és szakmai támogatás, ezért elvetették.
100 lépés program.
Rácz Jenő miniszteri kinevezésével a rendszerszintű átalakításnak a gondolata nem került elő, sokan ezt a semmittevés időszakának is nevezték, amikor az egyetlen cél az volt, hogy nagyobb balhék nélkül kihúzzák a 2006-os országgyűlési választásokig. Ebben az időszakban azonban történtek olyan szükségszerű és észszerű lépések is, amelyeket a kormány a 100 lépés programban – ebből huszonegy vonatkozott az egészségügyre – foglalt össze. Az egyik és talán legfontosabb a biztosítotti jogviszony ellenőrzésének elindítása volt. 2007 elején még több mint egymillió embert lehetett potyautasnak nevezni, ők voltak azok, akiknek – a bejelentés hiányában vagy adminisztrációs hiba miatt – rendezetlen volt a jogviszonyuk. Mára számuk ennek töredékére csökkent. A tervezett intézkedések között szerepelt az is, hogy 2013-ig az egészségügyi dolgozók bérét az EU-s szint hetvenöt százalékára emelik. Rácz Jenő minisztersége alatt – és utána – sem történt azonban érdemi lépés a bérfelzárkóztatásban. A gyógyszergyártókkal életbe lépett viszont egy megállapodás, amely 2006 végéig garantálta a nyugalmat ezen a piacon.
2006-ban úgy szólt a választási ígéret, hogy „az elkövetkező négy évben átfogóan megújítjuk az egészségügyet”.
Liberalizációs intézkedések a patikapiacon.
Az első nagy ütközetet a gyógyszerpiac szereplői vívták az új kormánnyal. Az egyik legnagyobb vitát kiváltó módosítás a patikaalapítás korlátainak eltörlése volt, hogy a kistelepüléseken élők is lakóhelyükön juthassanak hozzá a medicinákhoz. A helyzet azonban nemigen javult, az újonnan nyílt patikák többsége ugyanis nem kistelepülésen található. Noha az újaknak pluszszolgáltatást kellett nyújtaniuk, ezek azonban olyan jelentéktelen vállalások is lehettek – mint például internetes oldal működtetése –, amelyek érdemben nem javították a hazai gyógyszerellátást. A másik érv az volt a patikaalapítás korlátainak eltörlése mellett, hogy a fiatal gyógyszerészek is vállalkozhassanak. Csakhogy nem ők nyitották az új patikákat, hanem tovább bővültek a patikaláncok, amelyek hátterében tőkeerős vállalkozások, legtöbbször gyógyszergyártók és nagykereskedők állnak. Ráadásul a kis forgalmú – általában kistelepülésen lévő – patikák működéséhez nyújtott állami támogatás mára megszűnt, s helyette csak a sokkal csekélyebb összegű, úgynevezett szolidaritási díj maradt, amelyet a nagy forgalmú gyógyszertáraknak kell fizetniük. Az átlagos kiskereskedelmi árrés a 2002-es 15-16 százalékról mára 11-13 százalékra csökkent, ami több patikát is csőd közeli helyzetbe vitt. A jövedelmezőség csökkenésének egyebek között az is következménye lett, hogy a gyógyszertárak alig tartanak készleten orvosságot, ezért a vásárlóknak gyakran vissza kell menniük a medicináért. Nem oldódott meg az ügyelet problémája sem, azaz, hogy a szokásos nyitvatartási idő után is elegendő helyen és kulturált módon lehessen gyógyszert vásárolni. Ezt a célt szolgálta bizonyos, vény nélkül kapható orvosságok patikán kívüli árusításának lehetővé tétele. Óriási tiltakozás övezte kezdetben ezt az intézkedést, bár a hipermarketekhez és a benzinkutakhoz kihelyezhető medicinák forgalmának ma is csak körülbelül egy százalékát bonyolítják patikán kívül, 99 százalékát pedig továbbra is a gyógyszertárakban vásárolják meg.
A gyógyszerkiadások növekedési ütemének mérséklésére hosszú távú megállapodásra törekszünk a gyógyszergyártókkal, korszerűsítjük a gyógyszertámogatás rendszerét.
2007-től árversenyre kényszerítették a gyógyszergyártókat, amelynek következtében a cégek számos készítménynek mérsékelték az árát. Ezzel egy időben viszont átlagosan ötven százalékkal csökkentették a tb-támogatási szintet, ami miatt a vásárlók számára jelentősen drágultak a készítmények, miközben a kormány éppen azt a hamis látszatot próbálta kelteni, hogy a betegek terhe csökken. Ám hiába voltak hangzatos bejelentések a gyógyszerárak folyamatos csökkenéséről, a statisztika azt mutatta, hogy az emberek egyre többet fizetnek az orvosságokért. Az egészségbiztosító adataiból kiderült, hogy míg 2006-ban összesen 104,63 milliárd forintot fizettek ki a betegek a tb-támogatott gyógyszerek térítési díjára, addig 2007-ben – csökkenő dobozszám mellett – már 119,2 milliárdot. Akkor átlagosan több mint 600 forintba került egy doboz medicina kiváltása, míg egy évvel korábban alig haladta meg a 460 forintot. Ez a különbség több mindennel magyarázható. Számos készítménynek csökkentették a tb-támogatását – némelyeknél meg is szüntették –, így sokszor előfordult, hogy a gyártó levitte ugyan az árat, ám a vásárlóknak mégis többet kellett fizetniük. Hozzájárult a betegterhek emelkedéséhez az is, hogy a száz százalékban támogatott szereknél bevezették a 300 forintos térítési díjat. Kétségtelen viszont, hogy a korábbi években épp a hatalmas állami gyógyszerkiadások miatt nem lehetett kordában tartani a tb-kasszát, s ez 2007-ben először – igaz, csak egyetlen évre – sikerült. A tb-támogatás nélküli gyógyszereknél megszüntették a hatósági árrést, így ezek a termékek szabadárasak lettek. Ennek következtében jelentős részük – köztük a fogamzásgátlók és a vitaminok – drasztikusan drágultak. Noha bevezették az úgynevezett maximált ár fogalmát – azaz a gyártók meghatározhatták, hogy egy-egy termékükért legfeljebb mennyit kérhet el a patikus –, ezt az intézményrendszert azonban sok szernél nem alkalmazták, s nemrég el is törölték.
Javítjuk az ellátás minőségét, korszerűsítjük és új szolgáltatásokkal bővítjük
a fekvő- és járóbeteg-ellátást.
Talán ezt az ígéretet próbálták megvalósítani a végül balul elsült kórházi struktúraátalakítással. Az ágyszámcsökkentést és az intézménybezárásokat elsősorban azzal a torzulással indokolták, hogy sok a kihasználatlan ágy, s az országban egyenetlenül oszlanak el a kapacitások; Budapesten sok a kórház, egyes térségekben viszont kevés. Ráadásul vannak intézmények, amelyek a beavatkozások többségéből évente csak néhányat végeztek, miközben azokhoz nagy gyakorlatra, azaz nagy esetszámra lenne szükség. Az aktív kórházi ágyak számának csökkentése mellett az ápolási-krónikus és rehabilitációs férőhelyek növelése volt a cél. A döntéshozók azt állították, hogy ezzel is enyhítik a szociális rendszerben lévő feszültséget, hogy idős, ápolásra szoruló hozzátartozót alig lehet megfelelő és az átlag ember számára megfizethető helyre elhelyezni. Csakhogy az átalakítást végül civil tiltakozások mellett, minden szakmai észérvet nélkülözve, pusztán a politikai és lobbiérdekektől vezérelve hajtották végre. A politikai alkuk eredményeképpen végül „csak” három kórházat szüntettek meg, s további néhányban tiltották meg az aktív gyógyítást, s helyette kizárólag ápolási feladatok elvégzését, krónikus ellátást és rehabilitációt engedélyeztek. Harminckilenc kiemelt kórházat jelöltek ki a bonyolultabb és költségesebb beavatkozásokra, azonban ezeket is leginkább politikai belharcok alapján, így sokukban még az alapvető feltételek sem álltak rendelkezésre. Ráadásul végiggondolatlanul konvertálták át a megszüntetésre ítélt aktív kórházi ágyak egy részét krónikus-ápolási-rehabilitációs férőhelyekké. Az újonnan létrejött kapacitás ugyanis akkora lett, hogy arra a kórházak szakmai alapon nem tudtak érdemlegesen reagálni. Inkább arra törekedtek, hogy az elszámolható teljesítéseket növeljék, amire pedig utóbb az lett az egészségbiztosító válasza, hogy korlátozták az elszámolható teljesítményt. Újra meg kellett határozni, hogy az ország egyes pontjain élők különböző betegségek esetén melyik kórházhoz tartoznak. Ebből hatalmas káosz lett, sokáig sem a mentő, sem a háziorvos, sem a kórházi orvos, sem pedig a beteg nem tudta, hová is tartozik. Egyes területek lakóit a 70 kilométerre lévő intézményhez sorolták, miközben a 7-8 kilométerre lévő is el tudta volna látni.
Átfogó egészségügyi humánerőforrás-stratégiát dolgozunk ki, folytatjuk az egészségügyi dolgozók bérfelzárkóztatását. A többi ágazatot meghaladó mértékben növeljük az egészségügy költségvetési támogatását.
Ebben a ciklusban egyetlen lépés sem történt az ágazati dolgozók bérfelzárkóztatásáért. Kezdetben ugyan kis mértékben még emelték az alapilletményüket, de az intézmények – egyre nehezebb gazdasági helyzetük miatt – folyamatosan csökkentették a béren kívüli juttatásokat. Így az érintettek fizetése reálértéken egyre romlott. Aztán jött a bérbefagyasztás, majd a 13. havi fizetés eltörlése. Humánerőforrás-stratégia vagy életpályamodell pedig az ígéretek ellenére sem született. Pedig ezzel olyan, legtöbbször csak csekély állami forrást igénylő kedvezményeket – korkedvezményes nyugdíjat, kedvezményes hitellehetőséget vagy az ápolók munkarendjéhez igazodó bölcsődei-óvodai ellátást – lehetett volna biztosítani, amelyek segítik a pályán tartásukat. Ez létkérdés lenne, mert egyes szakterületeken és egyes térségekben drámaian alacsony az ápolói létszám, s ma már nemcsak orvoselvándorlással kell számolni, hanem azzal is, hogy a szakdolgozók szintén egyre nagyobb számban mennek külföldre dolgozni. Az egészségügy költségvetési támogatása reálértéken nem nőtt 2006 és 2009 között, sőt a többi ágazat költségvetési támogatásának alakulásához viszonyítva mindenképpen a vesztesek közé sorolható.
Vizitdíj, kórházi napidíj és a dobozdíj bevezetése.
A 2006-os választási kampányban folyamatosan cáfolták a díjakról szóló terveket, majd mégiscsak bevezették azokat. Bár a szolgáltatóknak – főleg a háziorvosoknak – több bevételt jelentett, végig tiltakoztak ellene. S hiába kaptak körülbelül négymillióan mentességet a díjfizetés alól, az ellenzék és a szakma hatásosan érvelt azzal, hogy a díj a szegényeket visszatartja az orvoshoz fordulástól, s így nemcsak az indoko
origo.hu
Így fogadta Emmanuel Macront Orbán Viktor - videó
