Mi a magyar?

És most jött egy félórás igazi, óh, de milyen igazi és buzgó forradalom! A régi feudális-egyházi világrend itt maradt csökevényeit, melyek mint leégett roppant ház romjai egy modern város közepén odameredtek az új burzsoázia rohanó éhsége elé, zengő szavakkal tiporták szét. Vak végzet-Tisza elterülése a szőnyegen egy szimbólumba zsúfolt eseménye volt minden víg teremtésnek. – A nép akarja, a nép akarja – ugrálta körül az örvendő burzsoázia a nagy temetést. A nép, a nép! Ez a szó volt százötven év óta törtető baltája a pocakosodó burzsoáziának. Pedig ez még nem volt forradalom. Ez csak megmutató pillanat volt, melyben régi hullák holtsága a felszínre kitetszett. A régi heroikus martalócvilág szétgurult romjainak eltakarítása volt, hogy a kitiport agyvelőkből, megtört csontokból, vérből és könnyből magát gömbölyűre szívott burzsoázia az egyetemes gyász fölött botlás nélkül táncolhassa új táncát a szemtelen étvágynak.
Ebben a fél órában a kéz őszintén ököl, a széttipró láb tiprása valóságos és buzgó volt. Most aztán incipit comedia.
A feladat ez volt: elhitetni az öt éven át csontig szüretelt gyermekóriásnak, hogy most szörnyűséges forradalom van, olyan forradalom, hogy na! Nyomni a markába egy jól megkopasztott egeret, de azt huhós szavakkal, zenével, görögtűzzel úgy körülpuffasztani, hogy azt higgye, hogy egy hizlalt elefántot kapott. És azután a letépett lábakból, kiszúrt szemekből, szétzilált idegekből, földbe rothadt millió fényes férfiúságból szüretelt vagyonnal vígan lejteni új zabálások felé. A forradalmak régi bevált technikája megismétlődött. Az első nagy francia forradalom őszinte volt: mert ez a születő burzsoázia feszengése volt a feudális világ ellen. Azóta minden forradalom az elsikkasztás jegyében folyt le, s új hájréteg reményét jelentette a furfangos tőkének.
A jelentkezés isteni volt, s a siker már odavillantotta vádliját a győzelmet röhögő szemnek. – Az én stricim is legyen államtitkár, és az: – ez is az én barátom – elv alapján egybecimborásodott egy nemzetinek humorizált tanács, benne emberek (nem mind!), akik minden rablással és közéleti szajhasággal kiérdemelték, hogy egy lámpavas jól elhelyezett zsuzsujává magasodjanak. Duzzadt bankemberek és a tőke piszkos pöfetegei máról holnapra szörnyen megradikultak, s egy minden forradalmi jót magára plakátoló pártban kórusban bőgték: le a kapitalizmussal! le a bankrablókkal! etc. etc. A régi adoma naiv legátusának fogásával vélték menteni a menthetőt, aki mikor úri ebédnél egyet szabálytalanul lélegzett, befogta orrát, és méltatlankodva ordítozta: ki a büdössel! Élelmes fiatal, s nem az olyan fiatalemberek, akik a nagy önfeláldozás idején bankokban, központokban, gazdasági hivatalokban szívták a háború kiadós csecseit, most nyakig fegyverkezve, ezerszer nagyító mikroszkóppal kezükben, marat-i grimaszszal vadásztak ellenforradalomra. Nagy mozifelvételes pátosszal csaptak le a régi ideológia egy-egy ösztövér bódultjára, vagy olyanra, aki átlátott kis játékukon, és Koppányt kiszegző harsogással harsogták, hogy most sok ellenforradalmárt fogtak, látod, kedves nép, milyen fene nagy forradalom van, olyan nagy, hogy már ellenforradalom is van. Két nap múlva aztán, hogy a figyelem másfelé sárlott, a szerencsétlen pasit, aki szűz volt minden ellenforradalomtól, mint új diplomatáink a diplomáciától, suttyomban szabadjára eresztették, talán napidíjat is fizettek neki. A szajha sajtó s szellemi életünk szomorú lotyói, fogaik közt csemcsegve újonnan kapott koncukat, még ki sem mosva ölelésükből a tegnapi háború kaotikus emlékét, teljes szétterpeszkedéssel feküdtek az új győzelem alá. A lapokban vastag hallgatás nehéz lepedője borult a hadimilliomosokra, a naprendszer leggazabb skáláira, s a betűcirkusz művademberei – hogy az istenért mégis forradalom legyen – a már jó kivégzett hullákba döfték be újból és újból pennájukat, de nagyon acsarkodó grimaszt vágtak hozzá, hogy a nép-bébé elhiggye, hogy Vitéz János élő életen vitézkedik.
(Szabó Dezső: Az egész emberért, 1919)