Próféták mindig voltak és mindig lesznek. Krisztus idejében ugyanúgy, mint a XXI. század elején, szavaik lényege pedig voltaképp pontosan ugyanaz, azt mondják, hogy tudják, mikor ér véget az általunk ismert világ, jön el Krisztus másodszor ítélni élőket és holtakat, csapnak össze Armageddon hegyénél Isten és a Sátán seregei. A nagyvilág eseményei pedig sokszor segítettek is az embereknek, hogy elhiggyék a jóslatokat, vagy maguk csapjanak fel prófétának.
Krisztus idejében a korai keresztények között általános volt a nézet, hogy a második eljövetel csak napokon múlik a kereszthalál és a feltámadás után, ennek elmaradása pedig komoly lelki dilemmát okozott sokuknak. Ahogy telt-múlt az idő, a kereszténység megerősödött, a később születettek pedig már nem gondolták azt, hogy az ő életükben is megtörténhet a világvége, s csak nagyobb szörnyűségek tapasztalásakor fordultak az imához, rettegve a jövendő kataklizmától. Jó példa erre az ezredik esztendő, mikor az akkor még sokszor igen babonás és félművelt papok arra biztatták a parasztokat, hogy ne vessék be a földeket, hiszen úgyis vége a világnak, és inkább imádkozzanak. 999 decemberében mindenki szépen viselkedett, a haragosok megbocsátottak egymásnak, a bűnözőket kiengedték a börtönből, hiszen általános vélemény volt, hogy Krisztus január elsején visszatér. A helybéli hangulatot jól jelzi, hogy Auxerre püspöke Verdun püspökéhez írt levelében 950 körül aggodalmát fejezi ki a magyarok körében terjedő világvégevárás miatt. 989-ben ellátogatott a Föld közelébe a Halley-üstökös, nem sokkal korábban a német hadseregben pánik tört ki teljes napfogyatkozás miatt. 1006-ban a Földről látható volt egy szupernóva-robbanás, ráadásul a Szentföldön Al-Hakim kalifa lerombolta a Szent Sír székesegyházat, így nem véletlen, hogy a keresztény világ úgy érezte, közel a vég.
A XI. század elején Európában általánosak voltak a fertőző betegségek, az éhínségek, mégis túlélték. A XV. században Csehországban a táboriták viszont ismét azt állították, hogy ha győznek, Krisztus visszatér, és ezzel vége lesz a világnak, ahogy a német parasztvezér, Münczer is ezt mondta embereinek 1524-ben, valamint azt, hogy ő sérthetetlen, és kabátjával védelmet tud nyújtani az ágyúgolyók ellen. Mikor mi Mohácsnál sírtunk, Münczert és embereit Németországban lőtték halomra ágyúval. Később, 1666-ban a londoniak érezték meg a Fenevad leheletét, a pestis ugyanis újra kitört és viharos gyorsasággal tizedelte a népet a baljóslatú évben. Ráadásul kitört a nagy londoni tűzvész is, több mint százezren haltak meg a két katasztrófában.
Másfél évszázad múlva, 1816-ban is meg volt győződve az északi félteke nagy része arról, hogy itt a vége, nincs tovább. Ez volt az az év, amikor a nyár az északi féltekén elmaradt, a vetés elfagyott, járványok és éhínség tizedelte az emberiséget. Egy évvel korábban ugyanis kitört a Tambora vulkán Indonéziában, a felszálló por pedig hónapokon keresztül megakadályozta, hogy a Nap a megszokott módon süsse a Földet. Észak-Amerikában nyáron befagytak a csatornák, a július 4-i függetlenségi ünnepség idején havazott. Az új-angliai parasztok nyugatnak indultak, abban bízva, hogy ott jobb körülményeket találnak, elkezdve a nagy vonulást, alakítva az Egyesült Államok jövendő formáját. Közéjük tartozott az új-angliai Joseph Smith is, aki vermonti otthonából a délnyugatra fekvő Ohióba költözött, s megalapította az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházát, rövidebb és ismertebb nevén a mormon felekezetet. Ők máig itt vannak, s azóta várják a végítéletet. 1816-ban Európában tífusz pusztított, az eső nyáron nyolc héten át folyamatosan zuhogott Írországban, elrohasztva a vetést. A nyár nélküli Svájcban ezalatt kezdett el dolgozni Mary Shelley Frankenstein című művén. Magyarországon barna hó esett, mivel az esőfelhőkben a vulkáni por megtelepedett, az eső pedig lehozta azt a földre. Nem csoda, hogy ekkoriban az emberek úgy érezték, közel vannak az utolsó idők, ha már a Nap sem süt, hanem szemmel látható foltok vannak rajta, s egy tipikus bibliai büntetés, a véres eső is megjelent.
Mondani sem kell, hogy a világvége-hangulat az első és a második világháború idején tetőfokára hágott, főként az amerikaiak atombomba-támadását követően. A negyvenes évek végétől jó húsz éven keresztül a sci-fi szerzők ontották magukból a végítéletről, a nukleáris katasztrófáról szóló műveket. Krisztus visszatéréséről már szó sincs, az egyház hatalmának visszaszorulásával együtt az emberiség magára maradt, helyette a környezetszennyezés, a túlzott hatalommal bíró, őrült szovjetek– amerikaiak pusztítják ki a földet. Szintén ez a reménytelenség érhető tetten abban az elképzelésben, hogy előbb vagy utóbb meg fog jelenni a világűrből egy meteor, amely nekiütközik Földünknek.
Filmek százai születtek a közeli világvégéről, például a beszédes című Armageddon, vagy a 2012, amely arról szól, hogy a maják naptára alapján épp két évünk van még. Innen is látszik, hogy ezer év alatt túl sokat nem okosodott az emberiség, mert bár nem engedték ki a bűnözőket a börtönökből, de a 2000. év beköszönte előtt – ne feledjük az 1999-es napfogyatkozást! – nem egy jóslat született arról, hogy vége lesz a világnak, például a számítógépek évfordulós hibája miatt. A katasztrófa elmaradt, de az állandó rettegés nem múlt el, s valószínűleg soha nem is fog.
origo.hu
Orbán Viktor: Három év alatt közel 40 százalékos minimálbér-emelés
