Temetetlen múlt

A „fekete március” kérdése húsz éve mérgezi a román– magyar kapcsolatokat. A bukaresti hatalom azóta sem volt képes objektíven kivizsgálni a történteket: azt már tudjuk ugyan, hogy mi történt, de arról csak sejtések vannak, hogy miért.

Húsz esztendővel ezelőtt ezekben a napokban hamisítatlan pogrom zajlott Marosvásárhelyen: autóbuszokkal botokkal-fejszékkel-villákkal felfegyverzett Görgény-völgyi románokat vittek a városba, hogy a megtévesztett és alkohollal feltüzelt emberek hajtóvadászatot indítsanak a magyarok ellen. Ekkor verték ki Sütő András fél szemét, és öltek meg három magyart, hogy aztán – amikor a védekezést megszervező magyarok a segítségükre siető külvárosi cigányokkal közösen felülkerekedtek – beavatkozzon a katonaság és szétválassza a feleket. A konfliktus elérte a célját, az akkor még többségben lévő magyarok megijedtek és elkezdtek menekülni a városból. Az exodus során leginkább az értelmiségiek és a fiatalok mentek el, az etnikai arány is megfordult, és Marosvásárhely talán végérvényesen az elmúlt évtizedekben betelepített románok városává válik. Olyan várossá, ahol szobrot állíthatnak az 1989-es temesvári sortüzekért felelős tömeggyilkosnak, Gusa tábornoknak.
A „fekete március” kérdése húsz éve mérgezi a román–magyar kapcsolatokat. A bukaresti hatalom azóta sem volt képes objektíven kivizsgálni a történteket: azt már tudjuk ugyan, hogy mi történt, de arról csak sejtések vannak, hogy miért. Az ügyben elrendelt vizsgálat dokumentumait titkosították, és már az is biztos, hogy bárkik voltak a felbujtók, az eseményeket a háttérből irányítók büntetlenül megúszták, hiszen letelt az elévülési idő, Romániában ugyanis tizenöt év után a gyilkosság elévül. Az szinte biztosan megállapítható, hogy kinek és miért állt érdekében nemzetiségi konfliktust kelteni egy forrongó társadalomban, egy közel fele-fele megosztottságú városban, de eddig még azt sem sikerült elérni, hogy a román hatalom legalább őszintén beszéljen ezekről a szégyenteljes napokról. A főszereplők pedig most már nyeregben érzik magukat, cinikusak és fölényeskedők. Az újjászervezett titkosszolgálat első vezetője, Virgil Magureanu például egy nemrég megejtett televíziós stúdióbeszélgetésben kerek perec kijelentette, hogy tudna többet is mondani az akkori eseményekről, de nem akar. Folyamatosan mellébeszélt és a kérdezők szemébe nevetett.
Érdemes néhány részletet felidézni, hogy világosan lássunk a kérdésben. Először nézzük a helyszínt: nem Marosvásárhely volt az első, provokációra kiválasztott város. Először a magyar határ közelében lévő megyeközpontban, Szatmárnémetiben próbálkozott a Vatra Romaneasca, ugyanazzal a forgatókönyvvel. Miután a városbeli magyarok bejelentették, hogy szeretnék megünnepelni március tizenötödikét, a nacionalista románok egy nappal korábban tiltakozó gyűlést szerveztek, ahol soviniszta jelszavakat kiáltozva elhatározták, hogy megakadályozzák a másnapi magyar emlékezést. Megszállták a tervezett helyszín környékét, majd megrohamozták a kényszerből a katolikus székesegyház udvarán koszorúzó magyarokat, és egy embert megvertek. Leváltották a város magyar vezetőit is, ám mivel ott sokkal nagyobb volt a románság aránya, a magyarok nem álltak ellen, így nem tudtak komolyabb összecsapásokat kiprovokálni.
Marosvásárhely már termékenyebb talaj volt (akkor a városban 52-48 százalékos volt a magyarok és románok aránya), és jól tudták manipulálni a környékbeli román falvak iskolázatlan embereit is. Jellemző momentuma azoknak a napoknak, hogy az autóbuszokon behozott parasztok először egy román csoportot támadtak meg a városban, és csak akkor fordultak a magyarok ellen, amikor szóltak nekik, hogy őket kell megverni. Nem csak a román falvak lakóit próbálták beugrasztani a konfliktusba: a környező magyar falvakat is a Securitate provokátorai járták be, hogy drámai hangon harcba hívják az embereket. Nem rajtuk múlt, hogy nem sikerült valódi háborút kiprovokálni.
Az akkori hatalom a Marosvásárhelyen bevált receptet más, számára ellenséges társadalmi csoportok ellen is bevetette. Nagyon sok a hasonlóság a „fekete március” és a júniusi bukaresti bányászjárás között. Akkor nem a románokat és a magyarokat uszították egymás ellen, hanem az értelmiséget és a munkásokat. Mindkét esetben verőlegényeket szerveztek be: a magyarokat a Görgény völgyéből érkező parasztokkal, a bukaresti értelmiséget, ellenzéki pártokat és egyetemistákat a Zsil völgyéből érkező bányászokkal verették szét, és egyik esetben sem történt számonkérés. Jó tudni, hogy a Görgény-völgyi románok tömeges betörését a marosszentgyörgyi magyar cigányok akadályozták meg, és a legkritikusabb időben ők segítettek a reménytelen helyzetben lévő magyaroknak. Közreműködésük nélkül sokkal nagyobb lett volna az áldozatok száma mindkét oldalon (a konfliktus során öt ember halt meg, köztük három magyar). A romák közreműködését börtönbüntetéssel honorálta a román hatalom – az egyik elítélt, az azóta elhunyt Puczi Béla a vele készült interjúkötetben így fogalmazott: „csupán három napig voltam magyar”. A börtönbüntetés letöltése után Magyarországra menekült ugyan, de itt tíz évig kellett várnia arra, hogy megkapja a menekült státust, és se munka, se állampolgárság nem járt neki. Tíz évet kapott (és ebből hatot letöltött) az a Cseresznyés Pál, aki otthonról békés tüntetésre indult, majd megtámadták, meg is sebesült, és amikor fordult a kocka, s többedmagával sikerült ártalmatlanná tennie a fejszével rájuk támadó románt, belerúgott a földön fekvő tehetetlen emberbe. A rúgást (amely kétségkívül fölösleges brutalitás volt, de abban a helyzetben nehéz elvárni a józanságot) egy külföldi tévéstáb forgatócsoportja rögzítette, ennek alapján ítélték el Cseresznyést. A fejszével Marosvásárhelyre látogató és ott magyarokat megsebesítő román áldozatból pedig nemzeti hős lett. Jó tudni azt is, hogy a román bíróság kizárólag az önvédelmet tanúsító magyarok és cigányok közül ítélt el összesen negyvenegy embert – a felbujtók, illetve a támadásokat végrehajtók közül senkit sem vontak felelősségre.
Együttélésre vagyunk ítélve a Kárpát-medencében, de a megbékélést nem lehet úgy szorgalmazni, hogy az egyik fél csak a másik múltbéli bűnösségét hajtogatja, és nem hajlandó beszélni a saját felelősségéről még a közelmúlt szégyenteljes eseményei kapcsán sem. A „fekete március” ilyen tályog a román–magyar kapcsolatokban – amíg valaki Bukarestből hivatalosan nem ismeri el, hogy ez felülről szervezett provokáció volt, addig mindig akad olyan román, aki a „túlzó” magyar követelésekre (a vásárhelyiek anyanyelvi oktatást és nyelvhasználatot kértek a közigazgatásban) adott jogos román válasznak fogja fel a tragikus eseményeket. Ma már napnál világosabb: a marosvásárhelyi pogrom a volt kommunista nómenklatúra hatalomátmentését és a titkosszolgálatok újjáalakítását volt hivatott előkészíteni. 1989 karácsonyán magyarok és románok együtt döntötték meg a diktatúrát, és 1990 márciusában talán éppen azért ugrasztották egymásnak a két nemzetet, mert a bukott eszme kiszolgálói veszélyben érezték az új rendszerben megszerzett pozícióikat. Az már a két ország közös szégyene, hogy egy egész közösség megalázásának nem lett következménye, és húsz év után sem derülhet ki az igazság.
Az áldozatoknak legalább erkölcsi elégtétel járna, miképpen a megfélemlítetteknek. Sokan vannak, akik egész életükben magukkal cipelik azoknak a szörnyű napoknak az emlékét.