Újrateremtés

Amit régen nagyvonalúan kidobtunk, azért most ölik egymást az emberek – mondja Éli Solarának.

Most, a XXI. század első évtizedének végén ugyanolyan népszerűek a posztapokaliptikus filmek, mint harminc-negyven évvel ezelőtt. Erre utal, hogy a globális felmelegedés hisztériáját vásznon megjelenítő 2012 bemutatása után nem sokkal, ez év elején rögtön két, idő- és térbeli helyszínét a világvége utánra helyező magasabb színvonalú alkotás is született: a legutóbb hasfelmetsző-variációt forgató Hughes fivérek Éli könyve című morális mozija és a Cormac McCarthy bestsellerén alapuló Az út.
Előbbi – megismételve a Telegraph találó kitételét – bízvást nevezhető „futurista westernnek”, utóbbi pedig egy apa és fia emberevő hordák által uralt világban tett vándorlásáról szól.
Az Éli könyvét, amint a biblikus főcím is utal rá, a „vallásosság köde lengi be” (The New York Times), a csonka család menetelése pedig két ember relációjában ismétli meg Éli univerzális kulcsmondatát: „Jobban szeress másokat, mint magadat.”
A posztapokaliptikus zsáner születése egy könyvhöz köthető. Richard Matheson 1954-es I am Legend című alkotását először 1964-ben dolgozták fel cellulózon. Az úttörő filmes adaptáció olasz rendezésben előállított korai zombifilm lett, címe The Last Man on Earth. Ezt követte az 1971-es The Omega Man című thriller, amelyben Charston Heston játszotta a bolygó utolsó emberét, mintegy három évvel a Majmok bolygóján tett filmes kirándulását követően. Végül 2007-ben készült el Will Smith főszereplésével a Matheson-kötettel azonos című Legenda vagyok sci-fi horror, az alapkönyvből készített harmadik filmvariáció.
Az Éli könyvét azonban rokonsága nem ide, még csak nem is a Kevin Costnerrel készült Waterworldhöz (1995) köti. Felmenőit sokkal inkább a Mel Gibson debütálását jelentő kultfilmnél, a Mad Max-trilógia 1979-es nyitódarabjánál és a jóval korábbi, 1966-ban készült Fahrenheit 451-nél kell keresnünk.
Nukleáris hamu, por, mindent beborító kosz, újrahasznosított hulladék élet, kékben játszóból sárgásszürkésre váltó alapszín, erős napsugárzás: ez határozta meg a rendezőpáros által most (újra) megteremtett világ, a benzinéhség ihlette Mad Max-széria környezetét már harminc évvel ezelőtt is. A kietlen tájon, elsivatagosodott területen, elhagyott autók szegélyezte sztrádákon magányos útját rovó Denzel Washington annyiban különbözik a fiatal Mel Gibson alakította öntörvényű zsarutól, hogy míg ez utóbbi bőrbe kötve, szegecses fekete cuccokban száguld az ausztráliai utakon, addig Éli megfakult katonakabátban, kötött sapkában, napszemüvegben és palesztin kendőben gyalogol az egykori Amerika területén. A posztapokaliptikus filmek trendindítójának újra megidézett világa kiegészül – a mondanivaló hasonlósága alapján – a Guy Montag tűzoltó csendes hősiességéről szóló Fahrenheit 451 üzenetével, amelyben a főhős a disztropikus rezsim által elégetni rendelt könyveket nemhogy elpusztítja, hanem gyűjti és olvassa.
Éli könyve „a” könyv, avagy a „könyv”. A filmben csupán utalásszerűen jelzett, harminc éve bekövetkezettnek mondott összeomlás okai (pusztító világháború, „villanás”, légköri katasztrófa) között a túlélők a vallási konfliktust jelölték meg főbűnösnek, ezért valamennyi Bibliát elégettek. Éli azonban őrzi az utolsó példányt. Montag egykori titkos bibliofíliájának históriáját 2010-ben a világ egyetlen megmaradt Szentírásának odisszeája váltja fel.
A Hollywood Reporter szerint „Éli története az amerikai filmgyártás azon kevés alkotásainak egyike, amelyikben a keresztény hős valóban működik”. A The Guardian kritikusa – vélhetően a nyíltan vallásos tartalom miatt – nem volt ugyan elragadtatva a tőle, mégis úgy írt, hogy az „a Mad Max és a Legenda vagyok élvezetes keresztezése”. És akkor még meg sem említettük, hogy ügyes húzással az egyik kockán feltűnik a Boy and His Dog 1975-ös sci-fijének foszlott plakátja – márpedig e film alapjául szolgáló, évtizeddel korábbi Harlan Ellison-regény éppen egy atomkatasztrófa utáni világról szólt. Végül a legutolsó, de lényeges kultúrtörténeti összefüggés: Éli a Bibliában nyomokban fellelhető arámi nyelven azt jelenti, „én Istenem”. Jézus utolsó – a görög, majd a latin fordításban arameusul megőrzött – mondata is így kezdődik.
A közeli és távoli filmes családtagok hosszas számbavétele után a szüzsé talán fantáziátlannak hathat egyszerűségével, pedig Garry Whitta forgatókönyve logikusan felépített, célra tartó szkript. Az apokalipszis után – a még az „ancien régime”-ben felnövő – Éli belső sugallat alapján a keleti partról nyugatra vándorol, hogy a Bibliát eljuttassa a hite szerint ott élő közösségnek, hogy a civilizáció újrateremtéséhez ezt használják kiindulópontul. Útját kannibálok, motoros bandák, elaljasult ösztönemberek nehezítik meg, míg végre egy por és romok alól alig kilátszó városba ér. A filmnek ez a része valódi westernre hasonlít: az út menti településre érkező, keveset beszélő (száját nagy ritkán csak bibliai citátumok és Johnny Cash-idézetek hagyják el) revolvervirtuóz akciódús jelenetekben számol le a helyi hadúr banditáival. Miután a város ura, Carnegie – akit a főgonoszszerepekben jártas Gary Oldman játszik – közli vele, hogy a könyvre van szüksége, Éli megszökik. Ezt követően az imát sem evés előtt, sem ellenségei likvidálása után el nem mulasztó „messianisztikus figura” (a Christian Science Monitor meghatározása) a Carnegie környezetéből hozzá csatlakozó, a hitre fogékony Solarával (Mila Kunis alakítása) együtt az új-mexikói sivatagba menekül. Ennek végére az őket üldöző martalócok megérkezése tesz pontot. Éli megsebesül, az áhított könyv pedig Carnegie-hez kerül, amely szavai szerint valójában „fegyver”, mégpedig a porfészek kiterjesztésének legitimálására használt ideológia fundamentuma, hiszen az Írást elképzelése szerint úgy is lehet interpretálni, hogy az elnyomottak törődjenek bele a zsarnokságba.
A fordulatok legjelentősebbikét most – jó okkal – kihagyva a pár végül Alcatraz szigetére ér, ahol az emberi kultúra újbóli megteremtése a klasszikus műveltség, és Élinek hála most már a Szentírás szövege alapján folyamatban van.
Amit régen nagyvonalúan kidobtunk, azért most ölik egymást az emberek – mondja Éli Solarának. Civilizáció utáni világukban égető vízhiány uralkodik, miközben a vadászat és a test test elleni küzdelem archaikus valósága keveredik Éli iPodjával és a legmodernebb fegyverek kíméletlen alkalmazásával. Ebben a posztposztmodern korban megelevenedik az Egyesült Államok nem egy alapítási mozzanata is. Éli road-movie-ra hasonlító útja párhuzamba hozható a puritán telepesek keletről nyugatra tartó vándorlásával, a sziklán kezdődő újraalapítás felidézi a Biblia szavai szerint felépített „fénylő várost a hegyen”. Mindezt hitelesíti, hogy az Éli birtokában lévő fekete borítójú kötés azt a Szentírás-változatot rejti, amely nem más, mint a King James-bibliának nevezett, négyszáz éve született angolszász protestáns ősfordítás.
A Filmvilág kritikusa kissé vonakodva dicsérően nyilatkozott a filmről, megjegyezve, hogy vizuálisan az is élvezetesnek találhatja, aki nem annyira fogékony a „nemes konzervativizmus” és a keresztény tematika iránt. (Még inkább, aki az.) A szép operatőri munka valóban rendkívül látványossá teszi a lendületes cselekményt: bergmanos arcközelik és 360 fokos kameraforgások teszik dinamikussá a majdnem kétórás játékidőt. A szűrők miatt csaknem fekete-fehérré fakított képek és a drámai lassítások pedig a vágó szakértelmét dicsérik. Denzel Washington – aki producerként is közreműködött a produkcióban – átélt, realista, a téma pátoszelvárását korántsem túljátszó szereplésével hitelesen formálta meg a szótlan, egyszerre magasztos és félelmetes, kataklizma utáni keresztény hős figuráját.
Mel Gibson Passiója és a C. S. Lewis könyvén alapuló Narnia krónikái óta keresztény filmet készíteni – úgy látszik – még mindig az újdonság erejével hat. A vezető jobboldali, egyházi és közéleti szemleként működő First Things folyóirat Postmodern Conservative című blogjának szerzője az egyik legjobb filmnek minősítette Éli történetét, hiszen szimbolikusan jeleníti meg a bűnbe esett ember örök tulajdonságait és a megváltottság tényét. A vizuális minőség és a diszkréten kezelt, de határozott mondanivaló szinkronba hozásával az Éli könyve a történelmi tabló és a fantasy után megteremtette a vallásos tartalmú posztapokaliptikus filmet, amelyben az atlanti ember legrégebbi közös öröksége válik a jövő civilizációjának alapjává.
Ámen.