A durva kampányról

Magyar képviselők eddig még nem estek egymásnak, ellentétben több, roppant kifinomult európai kollégájukkal, jóllehet emiatt még sehol nem szenvedett jóvátehetetlen sérüléseket a demokrácia, amelyhez hozzátartozik az éles vita

Ha jól belegondolunk, már attól is durvább lett a kampány, hogy egy politikus megjósolta: minden eddiginél durvább, kíméletlenebb kampány elé nézünk. Hiszen a nyilatkozó feltételezte, miszerint politikai ellenfeleik (a durva kampányt mindig az ellenfelek csinálják) nem kifinomult úriemberként fognak megnyilvánulni.
De az is durvaság, ha a másikat durvának mondjuk, hiába támasztja alá az eddigi tapasztalat megállapításunkat, a megelőlegezett gorombaság önmagában goromba megnyilvánulás. Persze voltak ennek a kampánynak lényegesen gorombább momentumai is, mégis bátran elmondhatjuk, az idei kampány egyáltalán nem olyan heves és nekikeseredett, mint a nyolc vagy a négy évvel ezelőtti volt, inkább túlontúl is letargikusan csordogál, s mintha csak azért szólalnának meg olykor-olykor disszonáns hangok, nehogy unalomba fulladjon az egész. Így bizony a Fidesz szóvivőjének egykori aggodalma ma eltúlzottnak és elhamarkodottnak tűnhet, s csak azért nem állítjuk ezt határozottan és végérvényesen, mert egyrészt még nincs vége a kampányidőszaknak – az 1990-es kampány is az utolsó héten vadult el –, másrészt a magyar közélet az utóbbi években valóban egyre durvább lett, s ezen egy viszonylag csendesebb és visszafogottabb kampány sem segít. Túlfeszített idegeinket ebben a kormányzati ciklusban semmiképpen sem lehet ellazítani, ám a várható kormányváltás csak a kampánynak vet véget, a közéletnek nem. S mivel a közélet szereplői nagyjából ugyanazok maradnak, sajnos a durvaság is megmarad a gyökeresen átalakuló erőviszonyok ellenére.
Mert mitől is lesz durva a kampány, de még inkább a közélet, hiszen az előbbi rendszeresen visszatérő, ám mégiscsak röpke epizód az utóbbi állandó folyamatában?
A magyar közvélemény könnyen manipulálható: a durvaságot elsősorban a közéletben uralkodó hangnemnek tulajdonítja, illetve azzal azonosítja. A választókat felkészületlenül érte, hogy a rendszerváltozás jeleként választott képviselőik elkezdték képviselni őket. A forradalom napjait leszámítva negyven évig csak a pártkongresszusok beszámolóiban és a propagandakiadványokban létezett a „közélet”. A társadalmi vitákban előre kijelölték a hozzászólókat, kiosztották a szerepüket, érveiket cenzúrázták, az alapvető szabadságjogok létezését is letagadták. A parlamentet, miként minden civil fórumot megfosztották a kritika, a számonkérés, de még a tájékozódás lehetőségétől is. A nyilvánosság előtt senki nem emelte föl a hangját, legfeljebb az imperialisták mesterkedéseiről mondott élesebb mondatokat, a közéletben nem volt visszabeszélés, konfliktus, veszekedés, főleg nem anyázás. A politizálás a kocsmákba szorult, ezért sokan szocializálódtak abban a tévhitben, hogy a politikai véleményalkotás afféle kocsmai tevékenység. Micsoda kontraszt volt 1989–90-ben, hogy az addig semmiről nem szóló, csendes, langyos, unalmas politikai közélet hirtelen forrongani kezdett, zajossá, indulatossá vált. Sokan azonnal kiábrándultak az új típusú politizálásból, mert az benyomásaik szerint másból sem állt, mint veszekedésből, huzakodásból, egymás szidalmazásából és lejáratásából. „Bezzeg a szocializmus idején milyen intelligensen, kulturáltan politizáltak az illetékesek. Most meg! Csak széthúzást szítanak, és akadályozzák a nemzeti összefogást.” Hamar megszületett és azóta is makacsul tartja magát a mindenkori lumpen körökben bölcsnek és eredetinek gondolt verdikt: az új politikai elit felkapaszkodott, közönséges törtetők gyülekezete, akik méltatlanok a magyar lakosság politikai képviseletére, ráadásul képtelenek európai kultúremberek módján viselkedni. Fel sem merült bennük, hogy a politikus, a parlamenti képviselő többé már nem a kontraszelektált, a pozícióját szinekúraként megélő pártkáder, hanem különböző szintű közösségek és csoportok érdekeit védi és érvényesíti, az pedig nem megy konfliktusok és indulatok nélkül. Nincs ez másként az áhított és irigyelt Európában sem. Az ádáz szócsaták nem csak személyeskedésbe, a másikat pocskondiázó otrombaságokba csapnak át, megesik, hogy ütésváltásba is. Magyar képviselők nem estek még egymásnak, ellentétben több, roppant kifinomult európai kollégájukkal, jóllehet emiatt még sehol nem szenvedett jóvátehetetlen sérüléseket a demokrácia. Az érdes, szenvedélyes szóváltásoknak viszont komoly hagyományuk van a közéleti, parlamenti vitákban, itthon éppúgy, mint a „művelt nyugaton”. Elég, ha a hitvitázók kirohanásaira utalunk. Alvinczi Péter kassai református prédikátor és Pázmány Péter katolikus hittanár, később esztergomi érsek szellemi pengeváltása közben az effajta kifejezések, mint a „disznó”, „verő-ártány”, „parázna”, „világ latra”, „káromlással nyelvét felfegyverző Góliát”, „poklos káromlásnak tajtékjával megáztatott ajkú prédikátor”, „ördög bagzott lidérc módjára az anyjával” szinte mindennaposak voltak. Ők ne lettek volna európaiak? Ma próbálná meg valaki ilyen jelzőkkel „feldíszíteni” politikai ellenfeleit! Már attól országos hisztéria támadt, és a független liberális értelmiség Antall Józsefet is „kiiktatta” Európából, amikor a néhai miniszterelnök „politikai mikiegereknek” aposztrofálta az őt rendszeresen gyalázó elemzőket, kommentátorokat és egyéb européereket.
S itt jutunk el a közélet valódi eldurvulásához. A tudatosan túlreagált és áthisztériázott ügyek nemcsak a politikai terep közvetlen szereplőit, hanem az egész közvéleményt hergelik. Ez messze túlmegy egy közösség érdekeinek képviseletén. A különböző, sokszor ellentétes érdekek összehangolása a demokrácia s minden más emberi együttlét feltétele. Hogy ez konfliktusokon keresztül valósul meg, az teljesen normális és természetes. A konfliktusok hiánya a demokrácia gyengeségeire, hiányosságaira utal. Ám mielőtt valaki úgy „értelmezné” szavaimat, hogy az igazi demokraták obszcén kifejezésekkel, útszéli stílusban szidalmazzák és becsmérlik egymást, mert ettől erősödik és mélyül el a demokrácia, jelezném: sokkal inkább a másik mondandójának tudatos kiforgatása és félremagyarázása a közélet és a kampány elmérgesítésének eszköze. A hazugságok, a rágalmak a választók megtévesztésének, félrevezetésének gyakorlata, a mesterségesen felkorbácsolt indulatok „ássák ki az árkokat”, fordítják egymás ellen az embereket.
A kampány ez idáig viszonylagos nyugalomban zajlik, mert a meccs lefutottnak látszik. De ne reménykedjünk, a közélet durvaságaitól még nem szabadultunk meg. Ha egy pártnak huzamosabb ideig nincs semmiféle pozitív üzenete, akkor a másik lejáratásában véli megtalálni saját identitását. Ha egy politikai erő megfeledkezik alapvető hivatásáról, egy vagy több társadalmi csoport érdekeinek képviseletéről, öncélúvá válik, túlzott egyéni ambíciók, előnyökért könyöklő klikkek, a hatalmat önmegvalósításnak tekintő pszichopaták szolgálatába áll, gátlástalanul szétrobbantja a közélet viszonylagos csendjét, mert még kifizetődő is lehet számára, ha a durvaságot újra a hétköznapok részévé teszi. Legutóbb nyolc évig lehetett kormányozni efféle módszerekkel.