Caravaggio mindenkié, nyilatkozta egy interjúban Rosella Vodret, a festőről szóló legújabb monográfia szerzője, a tárlat egyik kurátora, kollektív mítosz, a lombard géniusz mindenki szívéhez és elméjéhez szól. Mindez persze nem a kiváló szakember felismerése, hanem tényszerű megállapítás, hiszen művei előtt római templomokban, az Örök Város múzeumaiban és a föld legkülönbözőbb nagy gyűjteményeiben mindig tolonganak az érdeklődők. Kalandos életéről könyvtárnyi irodalom született, s igencsak kedvelik a filmesek is, Derek Jarmen 1986-ban nagy sikerű életrajzi filmet készített róla, s közönségcsalogatóként nagy szerepet kapott például a Báthory Erzsébetről szóló kurrens szlovák „szupermozi” képsoraiban is. De nemcsak a kései utókor becsüli nagyra művészetét, hanem értékelték kortársai is. Mecénásaitól, Róma főpapjaitól, arisztokrata műgyűjtőitől annyit kérhetett műveiért, amennyit csak akart – és mindig sokat kellet kérnie, mert a feslett nők és a jó borok, no meg a kétes hírű cimborák sokba kerültek.
De nem csak művei népszerűsége volt az oka, hogy egy-egy témát többször is megfestett, nem- egyszer éppenséggel azért kényszerült rá, mert drámai hangja, életközelisége, nyers fogalmazásmódja befogadhatatlan volt a kortárs ízlésvilág számára. Jó példa erre a római San Luigi dei Francesibe, azaz a franciák templomába, a Contarelli-kápolnába festett három képe Szent Máté életéről, amelyek egy csapásra ismert művésszé tették, s amelyek első változatát visszautasították. E művekben jelent meg talán először a „sötétség mestere”, akinek a művein a fény és az árnyék ellentéte, a mozdulatok hevessége nem a bibliai történetek főszereplőit idézi meg csupán, hanem magának az emberi létnek a drámáját, a jó és a rossz harcát, a személyes megváltás lehetősége utáni áhítatot. A másik római templom, a Santa Maria del Popolo Cerasi-kápolnája számára festett két képével is hasonlóan járt: sem Szent Péter mártírhalálát, sem Saul megtérését ábrázoló kompozícióját nem fogadták el, így újrafestette őket, s bár az eredeti Szent Péter-kép elveszett, a Saul látomását ábrázoló első változat most néhány hónapra elhagyva a római magángyűjteményt, amelyben őrzik, a Scuderie del Quirinaléban látható.
Igaz, akik a kiállítás utolsó hónapjában nézik meg a műveket, ezt már nem láthatják: június elején visszaviszik tulajdonosához. Más képeket – mint az 1596-os Bacchus, az 1601–1602-es Izsák áldozata, az 1608-as Alvó Ámor – már május 22-én levesznek a falról, mert a másik szuperkiállítás, az Uffizi Caravaggio és firenzei követői című tárlat főszereplői lesznek. A Pihenés az egyiptomi menekülés közben már nincs a helyén, március 22-én Genovába vitték, egy ottani bemutatóra, Krisztus megkoronázását ábrázoló vászna viszont majd csak április közepén érkezik Rómába Nápolyból, a Visszatérés a barokkhoz, Caravaggiótól Vanviteliig című kiállításról. A szó szoros értelmében „olaszos”, mozgalmas, a művész munkásságához és életéhez illő tárlatot rendeztek tehát a Scuderie del Quirinaléban, amit még dinamikusabbá tesz az, hogy a művek két különböző emeleten elhelyezkedő termekben, tulajdonképpen két egymással párhuzamos sorba rendezve idézik meg az életművet, mindkétszer elölről kezdik és eljutnak az utolsó évekig.
Huszonnégy Caravaggio-kép egy helyen azonban akkor is lenyűgöző, ha vitatható módon állítják ki őket. (Néhány éve Mantovában rendeztek egy olyan bemutatót, amelynek címében Caravaggio volt a hívó szó, de csak egy képét tervezték kiállítani, ráadásul az sem érkezett meg a megnyitóra.) Ráadásul vannak közöttük olyanok, amelyek megszerzése igazi bravúrnak számít. Az egyik legkorábbi mű, az 1597-es Gyümölcskosár négyszáz éve nem hagyta el őrzési helyét, a milánói Veneranda Biblioteca Ambrosiana képtárát. A Keresztelő Szent Jánost ábrázoló kompozíciók közül három látható, a feltámadás misztériumát, a hit diadalát kifejező Emmausi vacsora korábbi, Londonban őrzött variációja mellett ott a milánói Brerából érkezett 1606-os változat is, amelynek Krisztus-alakjában az isteni lényeg mellett az emberi lény kiszolgáltatottsága is erős hangsúlyt kap. Nyilvánvalóan magáról beszél ezen a képen is Caravaggio, sokkal nyíltabban és őszintébben, mint legtöbb kortársa. Sok alkotásán volt saját maga modellje – mert sosem a maniera, hanem az élő modell ihletése volt a fontos számára – s ahogyan visszafordíthatatlanul sodródott élete tragikus vége felé, egyre jobban megismerte és egyre drámaibb módon fejezte ki saját lelke mélyének ellentmondásait is. Góliát levágott, véres fején állítólag saját arcvonásait örökítette meg, de a kutatás egyszer talán még olyan képére is rábukkan, amelyen a festő a kereszten függő Krisztus mellett, valamelyik lator alakjában jelenik meg. S hogy melyik lator lenne az? Annak az embernek az esetében, aki olyan mélységes mélyen átérezte a Megváltó szenvedéstörténetét, hogy megszülethetett a Krisztus elfogását, a Jézus megostorozását, a Töviskoronázást, a Keresztlevételt ábrázoló kompozíció, ez aligha lehet kétséges.
(Caravaggio, Scuderie del Quirinale, június 13-ig.)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
