A rendszerváltozás óta először fordult elő, hogy kormányozni készülő parlamenti erő egyértelmű kritikával illette a jegybank tevékenységét. Az elmúlt negyedszázad alatt erre többször is sort kellett volna keríteni. A közgazdászszakma még ezt a jelzést sem vette észre. Ma is alig néhány szakmai alapú kritika hallható, átfogó kritika pedig még nem volt. Terjedelmi okokból most csak az utóbbi huszonöt év kártételeinek vázlatos ismertetésére vállalkozunk. A beható elemzéstől a törvények még az Állami Számvevőszéket is távol tartották. Nem lenne szabad a közvélemény előtt a tárgyilagos elemzést a jegybanki függetlenség elleni támadásként beállítani. A bírálatokra nem válaszolnak, a kritikát gyakorlókat radikálisoknak, sőt szélsőségeseknek bélyegzik. A napokban ült össze informálisan a jegybanki határtalan függetlenséget támogató baráti kör, hogy megvitassa, milyen jajveszékelésre lesz szükség, ha az új kormány hivatalba lép. A szerepeket nyilván kiosztották, a baráti sajtó pedig már tintába mártotta a tollat. Időszerű tehát, hogy a kártételekről is szóljunk.
A kártevés a hetvenes évek elején kezdődött az eladósodási folyamattal. Ebben a Magyar Nemzeti Bank (MNB) vezetői kulcspozíciót töltöttek be. Minden szerepet az MNB-ben játszottak. A bank a magyar állam helyett, de saját nevében vette fel a hiteleket, egészen 1997-ig. Az MNB-ben nem volt olyan hivatalos számviteli rend, amelyből kiderülhetett volna, hogy mi mennyi. Az idegen pénznemek forintárfolyamát is az MNB állapította meg. Ezzel a gyakorlattal egyedül álltunk még a volt KGST-blokkban is. A devizaműveleteire az MNB kis túlzással olyan eredményt mutatott ki évtizedekig, amilyet akart. A devizákban készített adathalmazok az elemzők elől el voltak zárva, „Szigorúan titkos!” jelzéssel. Akik előtt meg nyitva voltak (pártfőnökök, kormánytagok), azok annyit értettek hozzá, mint tyúk az ábécéhez. Nem véletlen, hogy csak a közgazdász végzettségű, Ford-ösztöndíjas Németh Miklós mert először a kérdéshez nyúlni 1989-ben. Kijelentette, hogy az adósság lényegesen több, mint amiről addig a hivatalos (manipulált) jelentések szóltak. Neki is csak töredékét sikerült a veszteségtömegnek felfedeznie, ami az MNB zegzugos könyveiben lapult.
A bankot hatalmas árfolyamveszteségek érték, egyebek között 1974-ben és 1979-ben. Míg korábban a dollárral szemben felértékelődő márkában és svájci frankban történő eladósodás okozta a halmozódó veszteségeket, addig 1985 után ugyanez következett be a jenhitelek felvétele miatt. A kipukkadás előtt álló könyveket részben úgy mentesítették, hogy 1987-ben a kétszintű bankreformmal a potenciális veszteségeket az új kereskedelmi bankokban rejtették el. Az új bankvezetőknek nyilatkozniuk kellett, hogy az MNB-vel szemben nem érvényesítenek a jövőben igényeket. Néhány tétel miatt még évekig fizethette az állam a terheket. Ez történt a Budapest Banknál évekkel a privatizáció után, de volt még fizetendő 2002-ben is a hajdani MHB miatt. Jórészt erről szólt a hárommilliárd dollárt felemésztő bankkonszolidáció 1994–95-ben.
A legnagyobb jegybanki ajándékcsomagot 1997 elején zúdította az államra az MNB az úgynevezett adósságcsere formájában. Akkor mintegy húszmilliárd dollárral nőtt a hivatalos államadósság. Az elmúlt huszonöt évben se szeri, se száma nem volt a jegybank évközi veszteségei állami megtérítésének. Erre az aktuális pénzügyminiszterek adhatnának választ, ha őket mint az állami tulajdonos képviselőjét valaki megkérdezné. Eddig nem zaklatták őket kérdésekkel. A jegybanki függetlenségért jajveszékelni készülő kórussal vitába szállni is csak úgy lehet, ha az utóbbi negyedszázad jegybanki több tízmilliárd dolláros kártételei mellett a jelenlegi kártételeket is szemügyre vesszük. Így arra is fény derül, hogy miért marasztalható el a jegybank a válság kapcsán. Emlékezetes, hogy tavalyelőtt ősszel a hazánknak nyújtandó hitelek elapadtak. Páni félelmében a jegybank hatalmasat emelt a vezető kamatlábon, mintha nem lenne mindegy, hogy mekkora kamatért nem adnak nekünk hitelt. Arról is hallgatott, hogy már a megelőző fél évtizedben is gigantikus felárért vette fel az ország a hiteleket. A kamatemelés idején már az IMF előszobájában toporgott hitelért a jegybank elnöke a pénzügyminiszterrel együtt.
Hiába hirdetik ma a jegybanki alapkamatot történelminek, legfeljebb azt állapíthatjuk meg, hogy elszáguldott mellettünk a történelem, mert minden konkurensnél ennek töredéke már a ráta.
A jegybank ma újra gőzerővel termeli a veszteséget. A hazai bankok kényelmesen és kockázatmentesen tartanak a jegybankban 3500 milliárd forintot, ahelyett, hogy a fuldokló gazdaságnak hiteleznének. A bankok hiteleket vesznek fel euróban külföldön 1,5-2 százalékért, és itt kapnak 5,75 százalékot. Ráadásul a forint is erősödött. Hiába, a választások előtt pózolni kell. Majd az új kormányra ráijesztenek forintgyengüléssel. A 3500 milliárd forint pedig addigra majd távozik 5-6 százalék tiszta haszonnal. Itt lapul meg mintegy 150-200 milliárd forint jegybanki veszteségpotenciál és emiatt egy várható fizetésimérleg-romlás.
A másik veszteségforrás a devizatartalékokban rejlik. Friss és diadalittas a jelentés, hogy ezek szintje immár 32 milliárd euró felett van. Akár a keblünk is dagadhatna. Erre azonban semmi okunk. A tartalékok ugyanis hitelfelvételekből származnak. Ezeknek tetemes a felára. Azokért sokkal több kamatot kérnek, mint amennyiért az MNB a tartalékokat kihelyezi! Amint tudjuk, a háztartások devizahiteleinél csak a kockázati felártöbblet 2,5-3 százalék, az összköltség pedig 10-12 százalék. Ezek a kamatok elhagyják az országot, de a jegybank a tartalékok kihelyezéséért ennek csak a töredékét, 1-1,5 százalékot kap. A haza veszít a tartalékon átlagban 7-8 százalékot. A gigantikus tartaléknak tehát van egy jó kétmilliárd eurós terhe évente. Ebből is fizetésimérleg-hiány lesz.
Fel kell tenni a kérdést: mire használjuk a tartalékokat? Nem másra, mint adósságkamatokra, a hazai multik profittranszferére, importjára, tehát igazi nemzetjobbító célra. Egy emberöltő tapasztalata alapján összefoglalható a jegybanki kártékonyság módszertana is. Mindenekelőtt folyamatosan magasan maradt az infláció. Ez arra szolgált, hogy a hazai tulajdonú vállalkozások és háztartások reáljövedelmét folyamatosan meg lehessen kurtítani, azaz a GDP-ből keletkező nemzeti jövedelmet a külföldi tulajdonú szereplők részére átcsoportosítani. A jegybank hamisan érvelt, amikor azt állította, hogy az infláció feletti magas reálkamatok az inflációellenes küzdelemhez kellenek. Valójában arra szolgáltak, hogy a hazaiaktól átcsoportosított jövedelem a hitelezőkhöz kerüljön. A magas kamatszint akadályozta a hazai vállalkozók termelővagyonhoz jutását is. A monetáris politika állandósult torzulása vezetett oda, hogy nemcsak az árfolyamkockázat szempontjából fedezett üzleteket bonyolító multik nyúltak a deviza finanszírozáshoz, de vesztükre a kockázatnak kitett hazaiak is oda voltak kénytelenek menekülni.
A jegybank korlátlan függetlensége tudatában és birtokában folytatott olyan politikát, ami az országlakókat vagyontól és jövedelemtől egyaránt megfosztotta. Vezetőit ebben sem a kormányok, sem a parlament nem irányította és nem is ellenőrizte, de akkor ki, és főként kinek tartoznak felelősséggel? A változáshoz vezető kaput először is a jegybankban kell kinyitni.
A szerző közgazdász
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
