Április 14-én, felesége, a Kortárs Kiadó korábbi igazgatója, Mátis Lívia halálának negyedik évfordulóján kerestük fel Ambrus Lajost a Magyar Írószövetségben található szerkesztőségben. Mátis Líviáról köztudomású, hogy egy korábban halódó műhelyt tett működőképessé és szakmai etalonná. Profi könyvkiadó volt, személyében a hihetetlen szakmai tudás, az emberismeret, az ügybuzgalom, az elmélyültség és az önfeláldozás szerencsésen egyesült. A szó nemes értelmében klasszikus könyves ember volt, akiknek ma már nagyon nehéz a nyomukra lelni. Nélküle rég bezárt volna a Kortárs Könyvkiadó.
– Túlzás-e állítani, hogy ön hasonló helyzetben van? Tény, hogy a Kortársat a pénztelenség sem vette rá soha arra, hogy egy irodalmi lap számára kötelező minimumként elfogadható nívó alá menjen. Vannak jó folyóiratok, amelyek újabbak, s vannak régebbiek, amelyek viszont rosszabbak nála. Ugyanakkor sokan vélik úgy a szakmából is, hogy a Kortársra is ráférne egy alapos megújulás. Ez hatalmas szakmai és emberi kihívást ró egy új főszerkesztő vállára. Adódik a kérdés: mi vállalható a Kortárs múltjából?
– A Kortárs öröksége a szónak többszörös értelmében is nehéz. Talán az összes jelenleg talpon lévő magyar folyóirat közül ennek van a legváltozatosabb múltja és a legtöbb korszaka. Dicstelen előzmények után 1957-ben indult, s a magyar irodalom akkori színét, javát fokozatosan a holdudvarába vonta, szerzői közé tartozott többek között Németh László, Illyés Gyula, Örkény István, Mészöly Miklós, Szentkuthy Miklós, Cseres Tibor. A kép árnyalásának kedvéért hozzá kell tennünk, 1957–1990-ig valójában két országos horizontú központi irodalmi folyóirat volt: a Kortárs és az Új Írás. A legelső időszaktól eltekintve a Kortárs minden korszakának hagyománya ma is vállalható, a lap vezérfonala volt a minőségeszmény. Szerkesztői arra törekedtek, hogy a Kortárs minden irányzatot megjelenítő, esztétikai szempontból egyenletes színvonalú lap legyen.
– Hogyan módosult a kép a rendszerváltozás után?
– 1990-től kezdve sokfelé szaladt és szakadt a magyar folyóirat-kultúra. A Kortárs egy ideig tartotta magát, mi több, a rendszerváltozás tágabb környékétől 1994-ig tartott a lap fénykora, Kis Pintér Imre főszerkesztésével. Onnantól kezdve egyre inkább érzékelhetők voltak annak a fáradásnak a jelei, amelyekre ön is utalt. De legyünk igazságosak, ez nemcsak a Kortársat érintette, hanem a magyar irodalmi folyóirat-kultúra egészét is. Az irodalom irányzatokra, klikkekre szakadt, s újra divatba jött, hogy nem a mű, hanem az alkotó pozíciója vált a legfontosabbá. Ennél is durvábban hatott a lap- és a könyvkiadásra a pénz egyre korláttalanabb befolyása. Azt gondolom, hogy ha van is a Kortársnak valamiféle poros hagyománya, az jelentős mértékben fakad az írók és az irodalmárok mára lehetetlenné vált helyzetéből és kiszolgáltatottságából. A Kortárs az utóbbi hat-nyolc évben a belekerülési költségének a harmadrészéből él. Nem panaszkodom, csak tényként kérdezem: ki az a rovatvezető, aki havi húszezer forintért hajlandó rovatot szerkeszteni? Honoráriumkeretünk havi kettőszázezer forint, amivel nehéz a szerzőket a holdudvarunkba csábítani. Máshonnan is hasonló panaszokat hallunk, én a miénket tudom, a Kortársnál évek óta ez a helyzet.
A múltnak ezt a részét el kell felejteni.
– Már csak azért is, mert az ország a régóta remélt újjászületés küszöbén áll. Mit vár a Kortárs az új kulturális kormányzattól és mit vár önmagától?
– A gyakorlatban két támogatástípust kellene visszaállítani. Az egyiket vidéki folyóiratok egy része már megtalálta, kiváltképpen az egyetem környéki városok mögött nagyon erős helyi, városi, vagy megyei önkormányzati támogatás áll, a budapesti lapok zömének ez újabban nem adatik meg, ezért küszködik filléres napi gondokkal rajtunk kívül a Hitel, a Holmi, ezért kulcsfontosságú, hogy visszaszerezzük a lokális mecenatúrát. A másik megoldás: méltó módon kapjanak ab ovo támogatást azok a patinás lapok, amelyek tartósan támogatják az esztétikai értékeket. Ami bennünket illet, nekünk valóban föl kellene számolnunk a múlt avíttasnak mondható örökségét úgy, hogy megvalósítsuk a fiatalok, a fiatalabbak, egyáltalán, az új nevek üdítő jelenlétét, annak dacára, hogy a Kortárs nem első közlésre szakosodott lap. Vállaltan őrizte egy akadémikus, konzervatív, a szónak tágabb értelmében a Nyugathoz hasonló újságtípus attitűdjét, színvonalas gyűjtőlap volt, ezt a szerepet itt és most nagyon nehéz újjáteremteni. S azt hiszem, nem is lehet igazán. Főszerkesztőként arra törekszem majd, hogy lapunk legyen élesebb, bátrabb, mint azelőtt – zárójelben jegyzem meg, hogy ugyanezt szinte minden magyar folyóiratnak tanácsolhatnám. Itt és most, a régóta remélt újjászületés küszöbén azt várjuk, hogy hamar kialakuljon egy új beszédhelyzet, minek következtében az elkövetkező években a magyar irodalompolitika is másként gondolkodjon és cselekedjen. Talán lehetőségünk lesz végre arra, hogy a fiatalokat és a lemaradt, de értékteremtő idősebbeket is beemelhetjük az irodalom folyamatába. A történet nem egy-egy kirakatba emelt alkotóról, hanem általában a szerzőkről szól, szeretnénk minél több új művet elővarázsolni a fiókokból, s minél több szerzőt bevinni a fősodorba. Ez nem történt meg az elmúlt húsz-huszonöt évben, s ha most is késlekedünk, maradunk ott, ahol voltunk. Az újjászületés záloga, hogy a Kortársnak sikerüljön a kánonalakítás első számú tényezőjévé válni.
origo.hu
Mutatjuk, így néz ki VV Fanni gyilkosa - videó
