Volt egyszer – és ma is lélegzik János és Máté megzenésített passiója. A negyvenet alig elhagyott Johann Sebastian Bach lipcsei művei ezek, sőt Márk szövegére is komponált, csak a második világégés elemésztette. Wolfgang Rihm a 2000. jubileumi évben stuttgarti felkérésre rést talált, Lukács-passióval jelentkezett. Indokolása felettébb érdekes: „mert ez a textúra a legkevésbé antiszemita…” Az argentínai zsidó komponista, Osvaldo Golijov pedig az egyetlen szabadon maradt szenvedéstörténeti szöveget zenésítette meg ugyanazon alkalomra: Márkét.
Különben igen szerencsétlen ide szemita (vagy antiszemita) szálat feszíteni. Sem Jézus zsidósága, sem félzsidósága nem zavart soha (elvégre a Teremtő Atya nemzetiségét senki sem sajátíthatja ki). Pétert, a bizonytalan, bennünket formázó Genezáret-tavi halászt mindig szerettem – harcolna mesteréért, aztán megtagadja, de ezzel is, azzal is vétkezik –, a szelíd Jánosért könnyű volt rajongani, míg Pál rómaipolgár-tudatától berzenkedtem kissé, ám a szintén zsidó örömhíríró tanítványok „öngyűlölete” nem tűnt fel soha. Végül is az ember istenhitét nem rassz szerint méri ki – ha hisz Szerb Antalban vagy a szintén szívből katolizált Mendelssohnban is, akkor, ha mind velünk, ki ellenünk? Maradjunk ott: Rihm butaságot beszélt a kortárs német túlkompenzálás jegyében.
Golijov passiója pedig mindenki Krisztusáról vallana, kicsit passzióból is, zavarba hozni a világot. Ha e produkció csak a foyerból ütné meg fülünk, hihetnénk, hogy Ariel Ramirez elsöprő sikerű Kreol miséje megy odabenn. A kórus és a Simón Bolivár Ifjúsági Zenekar venezuelai, de afrikai szólisták, amerikai szoprán, s a posztmodern performanszokból ismert színpadi elemsor is vegyül ide. Hogy szervül-e, az már más kérdés.
A kiadó feliratozást nem telepített a korongra – míg a 2008. júniusi előadást hollandus nézői szövegkivetítőn követték. Nekünk a lágy karibi spanyol marad s a tételcímek angol fordítása. Evangélista nincs, a Márk-szöveg citátumok formájában van jelen, leginkább a kar idézi. Néha percekig tartó homofón turbák zúgnak, hogy aztán besétáljon az afromímes, egy hiányos fogazatú, vékony ember, aki ismeretlen nyelven és tonalitással, de igen expresszíven énekel valamit, tam-tam kísérettel. Fogódzót formás áriák kínálnak, Jessica Rivera éteri szopránja hozza a lírai színt, a mű végén pedig kaddis hangzik – miközben a szerző alig győzi hangoztatni: nem az „európai, sápadt” Jézus-arc, hanem a sötét, latin-amerikai szenvedőábrázolás érdekli. Én pedig már nem azon tanakodom, hogy vakteszten a téma közelébe jutnék-e, hanem hogy egyáltalán elhinném-e: ez passiózene?
Visszatérve az Utas és holdvilág magyar írójához: a neofiták megrendülései esetenként tényleg nagyobbak, de nem feltétlen járnak remekművekkel. Bár bizonyítani állt szándékában, mintha épp cáfolni sikerülne Osvaldo Golijovnak a par excellence nemzetközi stílus tételét. Ramirez homogén fazonú miséjét adoptálni képes az európai zene, ez a folk-shake viszont senkié sem lehet igazán. Szilánkjaira hullik a Márk-passió: ugyan ki-ki meglelheti kedvenc négy percét, de ha tovább kavarog a színes kavalkáddal, erősödik vágya, hogy visszamerüljön a halott barokk világ bachi fájdalmába.
(Osvaldo Golijov: Márk-passió – Deutsche Grammophon 2 CD + DVD, 2010.)
origo.hu
Ez a KRESZ-szabály sokaknál kiverte a biztosítékot
