A történelembe nyitott ajtó

Bill T. Jones táncos, koreográfus, a modern amerikai tánc megújítója a napokban Magyarországon járt. Jones művészetének egyik alapvetése a társadalmi felelősségvállalás. A szegény földművelő családból származó alkotó modern amerikai táncra gyakorolt hatását sokan Alvin Aileyéhez hasonlítják. Bill T. Jones karizmatikus és letaglózó személyiség. A művésszel egyik előadása előtt beszélgettünk.

A Budapesti Tavaszi Fesztiválon vendégszereplő Serenade/The Proposition című előadása, amelyet Abraham Lincoln, az első republikánus elnök születésének bicentenáriumára készített 2007-ben, a polgárháborús időszakról, a rabszolga-felszabadításról, a szabadságról szól. Sűrű szövésű előadásról van szó.
– Ahogy ezt az előadást nehéz megérteni, ugyanannyira nehéz megismerni a történelmünket, a gyökereinket. Én a művészetemmel próbálom feltérképezni a múltunkat. Amikor a táncosok egy-egy mozdulatsort többször megismételnek, az olyan, mint a történelem maga: állandóan változik, mégis valahol ugyanaz marad. A történelmet magában hordozhatja egy nő, egy hely, számomra például Richmond városa. A ma élő fiatalok talán nem is tudják, mi történt évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt a szülőhelyük épületei között. Az amerikai gyerekeknek kötelező tudnia, ki volt Lincoln, hogy mit tett ő, de sokan nem is tudják az igaz okát, miért is kell megtanulni. Ebben próbáltam meg nekik segíteni. Számomra Lincoln nyitott ajtót a történelembe.
– Ön szerint mit adhat ez az előadás egy európai vagy különösképpen egy magyar nézőnek? Hogyan azonosulhatunk mi ezzel a művel?
– Magyarország az elmúlt húsz évben óriási fejlődésen ment keresztül: az emberek újra szabadok lehetnek, itt is kialakult talán egy olyan kormányzás, amely a nép érdekeit képviseli, amelyet a nép vezet. Ez a kommunizmus alatt, ahogy a polgárháborút megelőzően Amerikában, nem működhetett. Lincoln a szabadság ideálját testesíti meg az amerikaiaknak.
– Saját olvasatomban a Serenade nem csupán Lincoln személye és a polgárháborús hősök előtt tiszteleg, hanem a jelen háborús és politikai eseményei fölött is kritikát mond. Egyetért ezzel?
– Fegyverkezés, háborúk nem csak Amerikában vannak. Már ha csak arra gondolunk, a kommunizmus idején mi volt, vagy hogy a török uralom alatt hányszor romboltak le Magyarországon városokat. A második világháborúban is millióknak kellett meghalniuk. Az háború, amely a Serenade-ben megjelenik, a hadiállapot általános szimbóluma. Harcmező, katonák, koporsók, ahogy az egyik dalban fel is csendül, minden háborúban jelen lévő dolgok.
– A saját társulata mellett egyre több Broadway-musicalben is közreműködik. A tavasz ébredése című musical koreográfiájáért 2007-ben Tony-díjat kapott, az Off-Broadwayn nagy sikerrel fut a Fela Anikulapo Kuti nigériai zenész, emberjogi és politikai aktivista életét feldolgozó musical, amelynek nemcsak a koreográfiáját készítette, hanem ön rendezte a darabot is. Hogy tudja ezeket a munkákat a filozofikusabb hangvételű moderntánc-előadásaival összeegyeztetni, hisz mindkét stílus más-más munkametódust követel meg?
– Nem könnyű feladat a műfajok közötti lavírozás, de mindegy, hogy a Broadwayn vagy a saját társulatommal dolgozom, általában ugyanolyan megoldásokat használok. Elsősorban érzelmeket akarok átadni, de emellett fontosnak tartom a szavak által közvetített információkat is, még akkor is, ha tisztán táncelőadást készítek. El kell mondani, hogy ki a karakter, mi a múltja, honnan hova jutott el. A darabjaim az én érzéseimről beszélnek, arról, hogy nekem például Lincoln vagy Fela Kuti mit jelentenek, vagy hogy egy történethez én hogyan viszonyulok.
– A Bill T. Jones/Arnie Zane Companyben szívesen dolgozott, dolgozik együtt társművészekkel is, mint Keith Haring képzőművész vagy a fadoénekes Misia. Táncelőadásai sokrétűek, rengeteg szöveget, videoinstallációt használ. A test és a tánc ezek szerint nem elég az üzenetek kifejezésére?
– A művészet megértése olyan, mint egy idegennel való találkozás, mint mikor nem értjük egymás nyelvét. Az érzések azonban összekötnek minket. Ha valaki nem is fogja fel a szöveget, a tánc, a vetített képek segítenek megismerni az elmesélt történetet. De mégis együtt alkotnak szerves egészet. Ahogy a szavak, úgy a mozdulatok, az érintések is jelentéseket hordoznak magukban. Ez egyénenként változhat, a szemünk szabadon dönthet arról, mit is látunk. Amerikában rengeteg nemzetiség él egymás mellett, épp ezért mást és mást jelent az ottani nézőknek, ha csak egy nő vagy csak egy fekete férfi áll a színpadon, ha egy nő meg egy férfi vagy egy fekete férfi és egy nő látható együtt. Egy magyarnak talán nehéz megérteni ennek a jelentőségét, de Amerikában ez a látás nyelvének egy formája.
– Általában vitás vagy tabu témákat – mint a szexuális beállítódás, a rasszizmus, az AIDS – dolgoz fel. Az ön darabjai megoldásokat kínálnak, vagy csak helyzetábrázolások?
– Természetesen nem tudok életképes megoldásokat nyújtani, a világot nem lehet egy előadással megváltoztatni. Csak bemutatom, hogy látok helyzeteket. Költő vagyok, aki nemcsak magáról beszél, hanem az élettapasztalatain keresztül az emberiségről.
– Itthon sokakat megdöbbentett a Serenade című előadás, hisz katartikus, kirobbanó szólóiból ismert táncos képe él mindenkiben önről. Ez az előadás túlzott történelmiségével pedig ezek éles ellentéte.
– A tánc folyamatosan változik bennem, mindig más válaszokat találok arra, mit is jelent nekem a test, egy mozdulat, ezen keresztül egy történet. Úgy formálódik ez bennem, mint hogy ki is vagyok én, mi a célom. Képtelenség egy ember művészetét egyetlen mű alapján megítélni. Az is én vagyok, amit a Serenade-ben megalkottam. A korom, a tapasztalataim ilyenné tettek.