Allah özvegyei

Oroszországban éppenséggel nem előzmény nélküli, hogy nők szánják rá magukat öngyilkos merényletre. Egy száz évvel ezelőtti eset azonban rávilágít arra is, hogy miben különböznek a moszkvai metró ellen merényletet elkövető terroristák a forradalom előtti Oroszország felforgatóitól.

Az orosz történelem nem szűkölködik nők által megkísérelt terrormerényletekben. Csak egy tanulságos példa a sok közül: 1907-ben, mikor a cári titkosrendőrség, az Ohrana (Őrség) már országszerte hírhedt volt a foglyok kínzásáról, egy Evsztoszija Ragoznyikova nevű fiatal nő kért engedélyt a pétervári börtönben, hogy Alekszandr Makszimovics parancsnokkal magánbeszélgetést folytasson férje és annak testvére ügyében. Mikor a nőt bevezették az irodába, azonnal pisztolyt rántott, és lelőtte a parancsnokot.
A merénylet azonban egy átgondolt tervnek csak első lépcsője volt: az asszony ugyanis arra számított, hogy tettét követően az Ohrana épületébe hurcolják, ahová másképp nem juthatott volna be. Ruhája alatt tizenöt kiló dinamit rejlett, amelyet a motozáskor megtaláltak. Élő bombává kívánt válni, hogy az épület minden dolgozóját megsemmisítse. A merénylő nőt halálra ítélték, búcsúlevelében a következőt írta: „A halál semmiség, de rettenetes gondolat: meg kell halnom anélkül, hogy feltett szándékomat megvalósítottam volna.”
A húszévesen kivégzett Ragoznyikova levele idővel a terrorpszichológia fontos dokumentuma lett, s a hétfői moszkvai terrortámadás alapján aktualitásából mit sem veszített.
Igaz, az indítékok és körülmények megváltoztak. Az orosz főváros metróállomásain elkövetett támadásokat követően Margarita Motoro, a terrorizmus pszichológiájával foglalkozó szakember az Oroszország Hangja nevű moszkvai rádiónak nyilatkozva kifejtette: ellentmondásos módon a vallási és nacionalista terror oka, hogy a nacionalista és vallási szélsőségesek érzékenyen reagálnak a nemzetükkel szembeni valódi vagy vélt sérelmekre, ugyanakkor érzéketlenek azok iránt, akiket elpusztítanak. Emellett meg vannak győződve arról, hogy az emberek nem éreznek irántuk gyűlöletet, közömbösek.
Ismeretes, hogy Oroszországot a héten két terrorista támadás is érte. Szerdán tizenkét ember halt meg két öngyilkos merényletben a kaukázusi Dagesztánban, hétfőn pedig harminckilenc áldozatot követelt szintén öngyilkos merénylők akciója a moszkvai metróban. Ez utóbbi akcióért e hét szerdán a csecsen Doku Umarov vállalt felelősséget, aki iszlamista fegyveres csoportok vezetője Csecsenföldön és a környező észak-kaukázusi területeken.
A női öngyilkos merénylőket illetően Margarita Motoro különbséget tesz „Allah özvegyei” és „Allah menyasszonyai” között: az előbbiek többnyire 30–40 éves asszonyok, akik hozzátartozóikat elveszítették a csecsen háborúkban; az utóbbiak 17–25 éves, kiszolgáltatott lányok, akiket kényszerrel vesznek rá az öngyilkos akció végrehajtására.
A kiválasztás után alapos pszichológiai felkészítés következik, mely legalább egy évig tart, hiszen belépve a metrószerelvénybe, ahol sok ember, sok gyermek van, nő nem képes könnyen végrehajtani ilyen akciót. A felkészített nők azonban már érzéketlenek, mindenre készen állnak – állítja a szakember. A XX. század elején történt események és a hétfőn elkövetett terrortámadások között azonban van egy lényeges különbség: míg korábban a célpontok között többnyire szervezetek – elsősorban erőszakszervezetek – szerepeltek, addig ma a terroristák előszeretettel fordulnak a polgári lakosság ellen. Bár az elmúlt időszakban is követtek el Oroszországban katonai célpontok ellen terrortámadásokat (ilyen történt 2000-ben, mikor egy csecsen asszony, Kava Barajeva robbanóanyaggal megpakolt teherautót vezetett egy orosz katonai épületbe), a 2002-es moszkvai Dubrovka színházbeli, valamint a 2004-es beszlani túszejtő akció rámutat a terroristák valódi céljaira.
Túl a személyes bosszú indítékán tehát kirajzolódik a terrorizmus igazi lényege, mely Margarita Motoro szerint nem más, mint a félelem és a láthatóság. A félelem mint az ember egyik legősibb ösztöne társulva a félelemre okot adó tényező láthatóságával és látványosságával: ez lesz az erő demonstrálásának egyik leghatékonyabb eszköze.
A terrorcselekmények megszervezői ezért előszeretettel alkalmaznak női merénylőket, sahidkákat (a sahid jelentése mártír, innen a szó nőkre vonatkoztatott változata), akik erősebb figyelmet váltanak ki a társadalomban, mint férfi társaik. Az ily módon befolyásolt közvélemény révén a terroristák nyomást képesek gyakorolni az állami döntéshozókra.
A hatalmi válasz ugyan többnyire kiszámítható, mégis – legalább rövid távon – olyan ördögi körbe kergeti az államhatalmat, melyből nincs kilépési lehetőség. Az utóbbi időben, mikor az orosz szervek több sikeres akciót hajtottak végre szélsőséges vezetők ellen, a terroristák észrevehetően aktívabbak lettek. Tavaly novemberben például éppen a hétfői akciót végrehajtó csoport felrobbantotta a Moszkva és Szentpétervár között közlekedő Nyevszkij expressz személyvonatot. Másrészről az elmúlt tíz esztendőben az ellenintézkedések alaposan megterhelték az állami költségvetést, hiszen megnövelték az erőszakszervezetek létszámát, új technikai vívmányokat vezettek be, a terroristák mégsem hagytak fel tevékenységükkel.
Jól látszik ez a folyamat az elmúlt napok intézkedései kapcsán: Szergej Sojgu, az orosz katasztrófaügyi miniszter máris bejelentette, hogy meg kell erősíteni az összoroszországi tájékoztatási rendszert, amely lehetővé tenné, hogy egyszerre több embert értesítsenek a rendkívüli helyzetről – az amerikai rendszerhez hasonlóan színekkel kívánják jelezni a veszély mértékét. Nem mellékes, hogy a történtek után a vezetés minden vonatot és buszt fel akar szerelni megfigyelőberendezésekkel.
Úgy látszik hát, hogy a terroristák máris elérték rövid távú céljukat: az orosz lakosságot megfélemlítették, az államot pedig hatalmas kiadásokra ösztönzik.
Hosszú távon azonban a terrorizmust lehetetlen megfékezni pusztán fejlett műszaki eszközökkel, s ezt a terroristák is jól tudják, ahogy azt is, hogy hatásuk nem az egyedi akciókban, hanem ezek folyamatosságában rejlik. Ezzel képesek félelemben tartani és elfárasztani a lakosságot, mely döntéshozóitól tartós megoldást kíván. Így az orosz vezetés – felismerve a kialakult helyzet kilátástalanságát – harcot hirdetett a csecsenföldi munkanélküliség és korrupció ellen.
Az észak-kaukázusi régióval foglalkozó szakértők azonban borúlátóak abban, hogy az efféle problémák orvoslásával mérsékelhető-e a terror: itt ugyanis az etnikai és vallási identitás sajátos módon keveredik egy olyan környezetben, melynek közelmúltjára két véres háború nyomta rá pecsétjét, s amely területen ma is mindennaposak az összetűzések. Az orosz vezetés így szinte megoldhatatlan helyzettel áll szemben, melyen sem az erő politikája – vagyis a Csecsenföld feletti ellenőrzés megszilárdítása –, sem a térség magára hagyása nem segít – ez utóbbi a csecsen klánoknak ad szabad utat, destabilizálva akár a szomszédos Ingusföldet és Dagesztánt is.
A történelem már bizonyította, hogy léteznek helyzetek, mikor a meglévő gyakorlat alkalmazása még a szemben álló felek maximális jóindulata – melytől jelenleg távol állunk – mellett sem vezet megoldásra. Így talán csak Albert Einstein mondásának igazságtartalmában reménykedhetünk: „Egyetlen probléma sem oldható meg abban a szemléletben, amelyben létrejött.”