A csapatversenyekre szinte mindig fel tudtam szívni magam, és a statisztikák is bizonyítják, hogy ha a csapatról volt szó – mindig jobban tudtam játszani, mint az egyéni versenyeken. Ennek magyarázata nem könnyű, talán nem is lehetséges, hiszen egy-egy partit megjátszani éppúgy hiúság kérdése csapatban, mint egyéniben. Mégis vannak tipikusan egyéni játékosok, és vannak, akik csapatban sokkal eredményesebbek. A kettő nem zárja ki egymást: de ritkaság, hogy a kettő egybeesik. (A kivételek csak erősítik a szabályt.) Aztán van egy másik oldala is a versenyzésnek. Tapasztalatom szerint a sakkozókat három nagy csoportba lehet sorolni, jellemük és főbb tulajdonságaik alapján. Az első csoportba sorolnám a megszállottakat, akik minden alkalommal, teljes erővel tudnak küzdeni a dicsőségért, más szinte nem is érdekli őket. Tiszteletre méltó idealisták, általában közülük kerülnek ki a világbajnokok. A második csoport tagjai az üzletemberek. Ők mindenhol és mindenkor a maximumot hozzák ki a lehetőségeikből – szinte sohasem lesznek világbajnokok, de meggazdagodnak. Üzletemberi adottságaik nem rontják sakktehetségüket: bárkit bármikor elkaphatnak! A harmadik csoportot alkotják a nekem legrokonszenvesebbek: az utazók. Talán jobban leírható e mozgékony, szellemes és szórakoztató társaság ezzel a gyűjtőnévvel: turisták. Köztük éppúgy megtalálhatjuk a jó amatőröket, mint a közepes vagy lusta profikat, vagy a versenyről versenyre rohangáló örökmozgókat. Sajnos, úgy látom, ebből a típusból sem lesznek világbajnokok, legalábbis a jelenlegi világbajnoki rendszer fennmaradása esetén. Tudom, most arra is választ kéne adnom, hogy hová sorolom be magamat ezen a skálán. Kicsit meg vagyok fogva, ámbár a válasz kézenfekvő és nem is túl kockázatos ma már: azt hiszem – a középsőt kivéve – voltam idealista, s lettem turista, aki élvezni is tudta a mozgást, az utazást, a változatosságot. A sakk mellett sok minden mást is észrevettem, sokszor az eredményesség rovására. De talán nem baj, nem sajnálom, mert elég hamar beláttam, hogy a tudósi elzárkózás megfosztja az embert attól, hogy az életet élvezni tudja: száz Élő-ponttal többed van, de nem érsz rá élni. Százötven Élővel többed van? Elkezdesz reszketni, hogy elveszted az Élő-pontjaidat. Ahhoz pedig, hogy szuper-nagymester légy, majdnem mindenről le kell mondanod. És azért a „turistáknak” is csurran-cseppen a dicsőségből is, az Élő-pontokból is elegendő. Kár azonban, hogy a sakkozásban a hagyományos értékrend merev őrzése – tulajdonképpen a világbajnoki rendszer – szinte kirekeszti a legérdesebb egyéniségeket a felsőbb hierarchiából. Kinek lesz 15-20 éve arra, hogy állandóan próbálkozzon föltörni a csúcsig? Vagy kinek lesz akkora tehetsége, mint egy Fischernek vagy Kaszparovnak? A sakk manapság iszonyú terheket ró az élvonalra: a kiadványok tengere, az információs rendszer állandó fejlődése kegyetlenül szorítja a tehetségeket. A tehetség pedig lassan visszaszorul, a szorgalom lép az előtérbe ugyanúgy, mint a többi szakmában. A sakkszakma lassan elveszti vonzóerejét: a misztikumot feloldják a csodagépek, a komputerek. Egy-egy zseniális kombinációt a jól megszerkesztett programok máris villámgyorsasággal oldanak meg. Érzésem szerint a mérleg nyelve a konstrukciók oldalára billen – szemben a józan emberi észszel. Kísérteties jelzés a jövőt illetően! Ez oda vezethet, hogy a gondolkodó fiatalság többé nem áldoz Caissa oltárán. Nem lehetetlen változat ez a jövő évszázad kibontakozó színpadképén; vagyis, ha ez bekövetkezik, ennek a könyvnek dokumentumértékén kívül csak a fenti gondolata marad fönn, ha egyáltalán fönnmarad. Hát persze, mégis volt valami, ami az egészet egybetartotta. Hogy pontosan mi – arra sajnos nem tudunk rájönni a huszadik században. Én még úgy nőttem fel, hogy azt hittük: az emberi lélek.
Portisch F.–Bilek
Zalaegerszeg, 1969
Királyindiai védelem
1. d2-d4 g7-g6 2. c2-c4 Ff8-g7 3. Hb1-c3 d7-d6 4. e2-e4 c7-c5 5. d4-d5 Hg8-f6 6. Hg1-f3 0-0 7. Ff1-e2 e7-e6 8. Fc1-g5 h7-h6 9. Fg5-h4 g6-g5 10. Fh4-g3 e6xd5 11. c4xd5 Hf6-h5 12. Hf3-d2 Hh5xg3 13. H2xg3 f7-f5 14. Hd2-c4 Vd8-e7 15. e4xf5 Fc8xf5 16. Hc4-e3 Hb8-d7 17. g3-g4 Ff5-g6 18. Fe2-d3 Ff5-d3 19. Vd1xd3
Ezzel világos igen közel jutott stratégiai céljának eléréséhez. Ha most He4 és Hf5 jöhetne, a játszma sorsa többé nem lehetne kétséges. Pillanatnyilag azonban a sötété a tempó, s ez kigyenlíti az esélyeket.
19. – Hd7-e5 20. Vd3-e2 Bf8-f4 21. 0-0-0
Azonnali 21. Hf5-re Hd3+ 22. Kd2 Fc3: + 23. bc3: Ve2: + 24. Ke2: Hf2:! sötétre lenne kedvező. 21.
0-0-ra pedig Hg4: jöhetne.
21. – Ve7-f8 22. f2-f3 Ba8-e8 23. Hc3-e4 c5-c4
Abszolút értelemben talán kifogásolható, hogy nem Hg4:-et húztam, de a verseny állása miatt mindenáron nyerésre kellett játszanom. A 22. – Hg4: 23. Hg4: Bg4: 24. fg4: Vf4+ 25. Vd2 Be4:-gyel létrehozható végjátékot szinte biztos döntetlennek ítéltem meg. Persze, a támadás végső kimenetelét itt még nem lehetett előre látni.
24. Kc1-b1 c4-c3
A támadás felgyorsítása érdekében az anyagot nem szabad kímélni: vonalak, átlók kellenek.
25. b2xc3 b7-b5 26. Bh1-e1 b5-b4 27. c3-c4
Itt vagy egy lépéssel korábban Hf5 kellett volna. Persze, az utólagos analízis – az eredmény ismeretében – könnyen hibáztathatja a védekező fél húzásait. Játszma közben azonban egy hosszú kombináció korrektségének megítélése egyszerűen vérmérséklet dolga. (Ha jól meggondolom, az óvatos játékosok eleve kerülik az éles állásokat, s a konkrét számításokat se nagyon kedvelik.) Egy levelezési játszmában 27. Hf5 bc3: is vad bonyodalomként jelentkezett volna – három-négy napos elemzés igényével… Nem biztos azonban, hogy a most következő áldozati kombinációt világosnak mindenképpen látnia kellett volna, s különösen nem időzavarban. Nekem felrémlett, hogy lehetséges a kézzelfogható csoda, de hát szinte nincs is más: mit is húzhatnék egyebet, mint a következő áldozatokat? A szerencsém abban mutatkozik meg, hogy vállalkozni mertem egy támadásra, aminek a kifejletét csak sejteni lehetett. Sok elpuskázott játszma ellenértékeként – s a hozzájuk fűződő elemzések hasznaként – most szépségdíjas befejezés a jutalmam.
27. – He5xf3!! 28. g2xf3 Be8xe4!! 29. f3xe4 Vf8-f6
Ez a csendes lépés a nagyátló abszolút jelentőségét, játszmaeldöntő fontosságát emeli ki. Fenyeget matt Va1+, Vb2+ és Vc3-mal, Bf2 pedig a világos vezér lenyerésével. S, hogy mindez nem blöff, hanem valóság, vagyis ténykérdés, eszünkbe idézi Tartakover paradoxonját, amely szerint: „A csoda a lehetséges lehetetlen.”
30. Bd1-d3 Bf4-f2 31. Ve2xf2 Vf6-a1+!
Ellenfelem lógó zászlóval itt feladta a játszmát, különös tekintettel erre a vezérsakkra, amely még az a2 gyalogost is megszerzi. Stílusosan. De azért még nyugodtan játszhatott volna tovább: 32. Kc2Va2: + 33. Kd1 Vf2:34. c5!-tel, noha Vf3+ után nyilván sötét nyer majd valahogy, de a technikai rész még komoly figyelmet igényelne. 35. Kd2 dc5: 36. Bf1 Fc3+ 37. Bc3: bc3: + 38. Kd3 c4+ 39. Kd4 Vf1:! 40. Hf1: c2 vagy 36. d6 Fc3+ 37. Bc3: bc3: + 38. Kd3 Vg3 és nyer (0: 1). Megnyugtató változatok.
Az elegáns kombináció, a befejező vezérlépés s az időzavar, egyaránt hatással volt ellenfelemre. Meg kell mondanom, hogy rám is legalább úgy, s emlékszem, kettőnk közül talán mégis én voltam az izgatottabb, alig hittem a szememnek ugyanis. Ez a játszma nyerte a verseny első szépségdíját, egy csodás herendi vázát, amely lakásom egyik dísze mind a mai napig. Emlék Zalaegerszegről, ifjúságomról.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
