Amire Pilátus sem kapott választ

Évszázadok óta kedvelt búcsújáró hely Rómában a lateráni bazilika melletti szent lépcső, a scala santa. A bűnbánók ma is térden csúsznak egyre feljebb rajta, egészen a pápai magánkápolna, a Sancta Sanctorum vasrácsaiig, ahol az Acheropitának hívott, a hagyomány szerint nem emberi kézzel festett kegyképet pillanthatják meg. A lépcső különleges tiszteletének oka ugyancsak a hagyomány, amely úgy tartja, ezen a huszonnyolc fokú fehér márványgrádicson vezették a kigúnyolt, megostorozott, töviskoronás Krisztust Poncius Pilátus elé a második tárgyalásra. A helytartó a palota homlokzata előtti széles erkélyen, márvány ítélőszékében, a lythostratosban – Szent János kifejezésével bemában – ült. Maga az ítélkezés helye, a tribunál hagyományosan félkör alakú emelvény volt, amelynek végeiben az írnokok és az ülnökök foglaltak helyet, középen pedig a bíró trónolt. A tribunált szabad ég alatt, tágas terek előtt állították fel, hogy a nép is részt vehessen az ítélethirdetésen. Jeruzsálemben helyi szóval gabbatának hívták ezt a helyet, Pilátus ítélőszékét, ahol azon a húsvét előtti ítéleten nagy és hangos sokaság gyűlt össze.
A császári gárda zsidógyűlölő vezetőjének, Seianusnak a kegyéből 26-ban Jeruzsálembe kinevezett Poncius Pilátus lovag bizonytalan volt, amikor másodszor is elévezették a csaknem halálra korbácsolt Krisztust. Bár kétéves jeruzsálemi működése alatt a helytartó számtalan bosszúságot okozott a leigázott népnek – bizonyára ezért is nyerte el az amicus Caesaris, a császár barátja címet –, ezúttal megtorpant, igazságérzete felülkerekedni látszott. Meg akart kegyelmezni Jézusnak, hiszen nem találta bűnösnek. Pedig egyáltalán nem volt érzékeny, aggályos lelkiismeretű vagy nehezen döntő ember. Épp ellenkezőleg: mindig határozott, kegyetlen és pöffeszkedő. Utóda, I. Heródes Agrippa király Caligula császárnak írt levele szerint Pilátus hajthatatlan és kemény uralkodó volt, akinek idejében besúgások, erőszakos cselekmények, rablások, megalázások és elviselhetetlen szigor uralkodott Júdeában. Kemény volt, hajthatatlan, de alapjában véve gyáva, és a kiáltozó tömeg, a császár barátja kitüntetés kétségbe vonása korábban meghozott döntése megváltoztatására késztette.
A XIX–XX. század embere gyakran minősítette megmosolyogni való jámbor hiedelemnek a scala santa eredetiségét, mint ahogyan a történelmi Jézus Krisztus személyét is a legendák világába akarják utasítani régi-új ideológiák. Időről időre, már az ókortól kezdve. Nem is meglepő, hiszen így látszólag kényelmesebb az élet. Persze a scala santa hitelességének kérdése sokkal racionálisabb, nem érinti a hit alapjait. Elvégre mégiscsak magyarázatra szorul, hogyan került a júdeai római helytartó praetoriumának lépcsője a sok száz kilométerrel arrébb fekvő Rómába.
A magyarázat valószínűleg nem túl bonyolult. Bár írásos adat nincsen, de valószínű, hogy a szent lépcsőt is Ilona császárnőnek, Nagy Konstantin anyjának köszönhetik az urbs lakói. Szent Ilona számtalan ereklyével tért vissza szentföldi zarándoklatáról: palotájában, a Palatium Sessorianumban a Golgotáról származó föld fedte kápolnájának márványpadlóját; és a hajdani kápolna helyén épült templomban mind a mai napig őrzik azt a fatáblát, amely – szintén a hagyomány szerint – azonos Jézus Krisztus keresztjének Pilátus által íratott háromnyelvű titulusával. Miért ne hozathatta volna el sok egyéb ereklyével együtt Pilátus palotájának lépcsőjét is Szent Ilona? Rómában ennél sokkal nagyobb egyiptomi obeliszkeket is láthatunk, amelyeket a császárság korában szállítottak a városba. Ráadásul a scala santa márványa nagyon is hasonlít ahhoz a márványhoz, amelyet Jeruzsálemben Antonius fellegvára, az Arx Antonia helyén találtak. Mindenesetre egy római krónika szerint 390-ben már bűnbánók vezekeltek a lateráni lépcsőn, amelyre valaha a megostorozott Jézus vére folyt. Nem is csoda, hogy római pápák éppúgy térden csúsztak rajta, mint a feslett életű, de megtért római özvegy, Fabiola; vagy éppen a több mint egy évezreddel később Rómába látogató Ágoston-rendi szerzetes pap, Luther Márton.
A reformátor Luther harmadik, Pál nevű fia egyik följegyzése szerint egyenesen a scala santán következett be apja életében a nagy változás. Amikor ugyanis Luther Márton a lépcsőn térdelt, és Habakuk próféta imádságát akarta elmondani, emlékezetébe villant Pál apostol A rómaiakhoz írt levelének kijelentése: az igaz ember hitből él. Rögtön abbahagyta az imádkozást, és amikor hazatért Wittenbergbe, ezt a bibliai helyet tekintette hite legszilárdabb alapjának.
Talán így történt, talán nem. Az 1582-ben keletkezett, tehát több mint hetven évvel Luther római látogatása és negyven évvel az eset elbeszélése után készült feljegyzés állításának némiképp ellentmondani látszik az a tény, hogy a reformáció nem rögtön a hazatérést követően, hanem csak évekkel később robbantotta szét a nyugati egyházat. Amikor Luther Wittenbergbe érkezett, még nyoma sem volt annak, hogy a Rómában tapasztalt visszásságok szembefordították volna a katolicizmussal.
Az azonban könnyen lehet, hogy a scala santán csakugyan történt valami, amit családjával és vendégeivel beszélgetve úgy fejezett ki évtizedekkel később, hogy „Jézus Krisztus szelleme rávezette a szent evangélium igazságára”.
Luther – a történelem sok millió zarándokával együtt – az igazságot kereste, az igazságot, hogy szabadon élhessen. Amikor az első kihallgatáson Jézus Pilátus előtt az igazságról beszélt, amelyről tanúságot tett, a helytartó csak legyintett egyet, és cinikus, rezignált kérdést tett föl: mi az igazság? Nem kapott választ – talán nem is várt –, de kiment Jézus vádlóihoz, és röviden összefoglalta a kihallgatás végeredményét: „Én nem találom semmiben bűnösnek.”
A történelem legnagyobb tapasztalata éppen a meg nem válaszolt kérdés körül van. Az igazságot a maga teljességében sem megragadni nem tudjuk – tükör által, homályosan látunk –, sem teljesen és végérvényesen elleplezni nem vagyunk képesek. Az igazság előbb-utóbb utat tör magának minden ember, minden közösség, minden ország életében, éljünk akár Tiberius vagy Caligula Jeruzsálemében vagy 2010-ben Magyarországon.