Aranyhaja leeresztve

Húsvét közeledtével többet foglalkozunk a feltámadás misztériumával. Az itt közölt kis szöveg segítségével sokak számára ismeretlen közegbe nyerhetünk bepillantást. Az élénk képek közelebb hozzák az eltűnőben levő világot s vele a nagy titkot a „zacskós tejen felnőtt városiak” számára is.

Az imádságot a XXI. században jegyeztük le, mégis a középkor emberének felfogását tükrözi. A szóbeli emlékezet által hihetetlen módon sok száz éven keresztül megőrzött archaikus imádságok eredete a pogány magyar hitvilágig, valamint a kereszténység felvételéig nyúlik vissza. Emellett az efféle szövegeket átszövi a középkori (XIII. század körülire datálható) ferences misztika. Az erős érzelmek élénk képekben tárulnak elénk. Az imádság bevezető két sora egy XIX. századi vallásos ponyvairodalom címe lehet, a nép magához közel érezhette, így átvette. Számos hasonló imádság kezdődik a Gyimesben ezzel a két sorral.
A nyelvezet archaikussága tetten érhető például abban, hogy az imádságot elmondó asszony helyenként az újabb keletű teljes hasonulást sem használja, beszédében is a zártabb magánhangzókat részesíti előnyben.
A közlő asszony lakhelye az Erdély keleti peremén, a Csíki-havasokban elhelyezkedő Gyimesközéplok település Jávárdipataka nevű, hegyek közé zárt, félreeső falurésze. Itt nem szívesen látott vendégként napjainkban is elő-előfordul a medve és a farkas. Ezek az egyszerű, hagyományos jellegű havasi gazdálkodást folytató csángó emberek „imafelhőben” élnek. Még napjainkban is gyakran használják az őseiktől a szóbeliség útján megörökölt archaikus imádságokat; a közlő személy jelen esetben is édesanyjától tanulta, aki mindennap, általában reggelente elmondta ezt az imádságot.