Elharapott szavak

Sokan talán úgy gondolják, hogy az újságíró számára csupán munkadarab a politikus. Tudósít a megszólalásairól, bemutatja, majd darabokra szedi a programját, elemzi a lépéseit. Azonban az újságíró is ember. Közel kerülnek hozzá azok, akikkel sokat foglalkozik, s emberként is igyekszik megismerni interjúalanyait. Gyűlöl, szeret, de amikor ír, kellő intelligenciával megpróbál felülemelkedni ezeken az érzéseken. Vannak azonban pillanatok, amikor félre lehet tolni az újságírás kódexét, s nem tenni mást, csak szabadjára engedni a gondolatokat. Emlékezni. Lech Kaczynski tragikus halála ilyen pillanat.

Forog a szalag. Egy négy évvel ezelőtti beszélgetés hangjai felidézik az első interjú körülményeit. Az impozáns varsói elnöki palotát, amelynek klasszikus pompája akkor már ismerős volt, különben pedig elvonta róla a figyelmet a várakozás feszültsége. Lengyelország frissen megválasztott elnökére vártunk, akinek győzelmét sokan nem tudták megemészteni. Otthon és külföldön egyaránt kemény kritikával illették a politikusok és a sajtó egyaránt. S hogy a világ nagy médiumaival szinte egy időben adott interjút lapunknak, abban ott van a két nép ezeréves barátsága. No meg minden bizonnyal az is, hogy a Magyar Nemzet azon kevés lapok közé tartozott, amelyek nem álltak be az ócsárolók hosszú sorába.
„Sajnálom, hogy a kommunizmus velejét, a hazugságot a sajtó tekintetében a nyugati országokban sem sikerült megtörni” – jegyezte meg érezhető keserűséggel a hangjában, amikor felvetettem, hogy az egyik nagy, ráadásul konzervatív német lap mit írt róla. Teste megfeszült, szeme szikrát hányt. Aztán a tekintete megenyhült, s jóságos nagyapa módjára elmesélt egy történetet a nyugati sajtó működésének érzékeltetésére. „Egyik ismerősömnek van egy nagynénje, aki egykor nagyon tehetséges fiatal egyetemi tanárnő volt Lengyelországban, majd férjhez ment egy ausztráliai férfihoz, s külföldön csinált karriert. Ma már idősebb hölgyként járogat haza évente egyszer. Itt elsősorban egy liberális körhöz tartozó ismerősétől tájékozódik, s amit az elmond, az neki maga a Szentírás. Mondhatjuk, a Nyugat ez a nagynéni, akinek itt van ez az egy ismerőse.” S mosolygott. Mert hiába akarják sokan morcos, örökké haragos embernek beállítani, igenis tudott mosolyogni.
Nem volt egyszerű dolga. Sokan nem tudták, nem is akarták megérteni. Még a győzelmének sem nagyon örülhetett, hiszen az első pillanattól folyamatosan védekeznie kellett. „Provinciálisak, buták, nem beszélnek nyugati nyelveket, s általában véve elképesztők”, záporoztak a jelzők rá és ikertestvérére. E felszínes és előítéletekkel terhelt megközelítés sokat elárult a kritikusokról is. Tény, hogy pártjuk, a Jog és Igazságosság ideológiája, amelyben kiemelt szerepet kap a család, a kereszténység, a patriotizmus és a morál, nem nagyon fér bele a mai nyugati gondolkodásba. Ám a Kaczynski által képviselt gondolkodás nem egyenes folytatása a lengyel politikai diskurzusban hagyományosan megjelenő nacionalista áramlatnak. De hát ezt sem nagyon akarták megérteni. „Semmi sem tud annyira bosszantani, mint ha besorolnak a nemzeti demokrata hagyományok követőinek körébe, Pilsudski marsall táborával viszont nagymértékben azonosulok. Ami pedig a lengyel katolikus egyházat illeti, emlékezzünk csak arra, hogy milyen szerepet játszott például a XIX. században a lengyelség megőrzésében, aztán a második világháború után, végül a kommunizmus megdöntésében! Mindez megmutatja az egyház helyét!” – magyarázta, tagadva azonban, hogy valamiféle klerikális beállítottságú államfő lenne. Csupán megélte a hitét, amelyre szükség is volt a nehéz pillanatokban.
Lech Kaczynskit hallgatva nehéz szabadulni a gondolattól, hogy talán pályát tévesztett. Békeidőben jobban el lehetett volna képzelni jogászként, a neveltetés, a megrendíthetetlen belső hit azonban a közélet felé vitte. Mert olyan időben élt, amikor tenni kellett a hazáért. Pedig mintha zavarta volna a nyilvánosság, főképp a sajtó. Annak ellenére, hogy hozzászokhatott a rivaldafényhez. Jaroslawot és Lechet ugyanis gyermekkoruk óta ismeri a lengyel közvélemény. Jacek és Placek akkor egy népszerű film főszereplőjeként a holdat lopta el, hogy csaknem ötven év múlva a választókat ragadják magukkal.
Igazából párban voltak kiválóak. Jaroslaw a stratéga, Lech pedig a rendezett, fegyelmezett irányító, végrehajtó. Jaroslaw a kemény, kérlelhetetlen, az ellenfeleket kíméletlenül megsorozó, Lech a jóságos erő. Jaroslawot jobban érdekli a hatalom, mint 45 perccel fiatalabb testvérét. A házas és nagypapa Lech azonban a végtelenségig bízott agglegény testvérében. Ő vitte a politikába is. No meg az elhivatottság-, a küldetéstudat, amelyet otthonról hozott. Ez az, ami a leginkább ingerelte ellenfeleit. S tegyük hozzá, szorította bizonyos korlátok közé politikai kibontakozását is.
Pedig nem akart ő mindenáron elnök lenni, de ha ezt mérte rá a sors, állt elébe. Mert Lengyelország fontos, talán mindennél fontosabb volt a számára. Mindig kimérten, elgondolkodva, megfontoltan beszélt, de amikor szóba jött a rendszerváltás kritikája, a „negyedik köztársaság”, kiesett e szerepből. Elítélte az úgynevezett piaci fundamentalizmust. Egyrészt azért, mert a szakszervezeti mozgalomban szocializálódott, így identitásának része volt a munkások érdekeinek védelme, másrészt úgy vélte, ez az ideológia hozta létre az állami bürokrácia és a biznisz egészségtelen összefonódásán alapuló, a maffiával és a titkosszolgálatokkal is kapcsolatban lévő oligarchikus kapitalizmust, amely jelenleg a modernizáció legfőbb akadálya. Átéléssel ecsetelte, hogy „ami most zajlik, az nem más, mint bizonyos szférák titkainak, tabuinak a megtörése. A kommunizmus törmelékein nem lehet működő államot építeni! Új minőség kell, s ez a negyedik köztársaság!” Sokak szívéből szólt. S ellenfelei is tudták, hogy igaza van. Ezért támadták oly könyörtelenül. Ezzel tisztában volt. „Ennek a helyzetnek a megtörése kelt egyesekben félelmet…” – fogalmazott már-már atyaian. Aztán ismét felülemelkedett benne a jogászlélek, s nyugodt hangon hozzátette, hogy a „társadalom előbbre lenne, ha bizonyos dolgokat a kilencvenes évek elején megcsináltak volna. Óvnék azonban attól, hogy az azóta eltelt időszakot esetleg megpróbáljuk teljesen kitörölni.”
Azt nem fogadta el, hogy ő is többet tehetett volna azért, hogy ez ne így legyen. Kisemmizettnek, elárultnak vallotta magát, amikor szóba került Lech Walesához fűződő viszonya. A legkeményebb szavakat azonban kulturáltan elharapta. Azt, hogy mit is gondolt, később tudtam meg egy másik beszélgetésben a szintén a katyni gépen utazó Anna Walentinowicztól. A „Szolidaritás keresztanyjának” is nevezett törékeny Anna asszony, no meg az ikertestvér, a hatalomban is ellenzéki Jaroslaw értette meg velem igazán az örök lázadó természetét. Ilyen volt Lech Kaczynski is, ám ő mintha szemérmesen titkolni akarta volna e dühöt. Most jövök rá, mikor a két évvel ezelőtti második beszélgetés nyomtatásból kimaradt részeit hallgatom, hogy valószínűleg éppen e lelki hasonlóság miatt beszélt olyan érezhető szeretettel cseh kollégájáról, Václav Klausról. S ha már Klaus szóba jött, meg kell jegyezni azt is, hogy vele ellentétben Lech nem öncélúan, ideológiai alapú euroszkepticizmustól hajtva, hanem a lengyel érdekek védelmében várt ki a lisszaboni szerződés aláírásával. „A ratifikálás ellen nincsen semmi kifogásom, ezt hamisan tálalták, nem is erről folyik a vita, hanem arról, hogy mi garantálja a Lengyelország által eddig elért eredmények megtartását” – fogalmazott.
Európáról européerként, ugyanakkor lengyel patriótaként beszélt. Az érzelmek igazából akkor ragadták el, amikor Németország vagy Oroszország került szóba. Évtizedekig nem óhajtott német földre lépni, mert szerinte Németország – Oroszország mellett – a legtöbb kárt, pusztítást okozta hazájának. Sosem tudtam eldönteni, hogy melyik nagyhatalom iránt volt nagyobb az ellenérzése. Némi fogódzót ad, hogy tipikus, az orosz irodalmat jól ismerő varsói értelmiségiként azonnal megenyhült, ha Dosztojevszkij került szóba.
Lech Kaczynski családjából hozta a függetlenségi hagyományokat. A szülők ott harcoltak a varsói felkelésben. Innen a náci- és oroszellenesség, a Pilsudski marsall iránti szeretet és az országra erőszakolt kommunista rendszer gyűlölete.
Forog a szalag. Milyen ember portréja rajzolódik ki a beszélgetésekből? A hatalomban néha bukdácsoló, irigylésre méltó belső erőtől hajtott, a nemzetközi porondon indulatait kordában tartani igyekvő politikusé. Más kérdés, hogy mennyire sikerült az állandósult támadások közepette. De talán nem is ez a fontos. Sokkal inkább az, hogy útján a jobbító szándék vezérelte, kész volt a tabuk ledöntésére, s politikai tisztessége megkérdőjelezhetetlen. Forog a szalag, s arra gondolok, vajon hányan próbálták meglátni a politikusban az embert. Forog a szalag, s most, utólag nyernek új értelmet egyes mondatok, a végső verzióból kimaradt reszlik. Mint például az energetika és a NATO fontossága kapcsán elhangzottak. Az elnök egy ismert lengyel nótát idéz, amelyben felvetődik a kérdés, miért ilyen kanyargós az út a mennyország kapujába. „Hát, ilyen kanyargós az a bizonyos út! – sóhajt fel, majd hozzáteszi, „de azért megyünk”.
Forog a szalag, a távolban elúszik a hang.