Plakátjain műanyag játék katonák hirdették a Titanic filmfesztivált: az idei mustra egyik hangsúlyos témája a háború volt. Ironikus véletlen, hogy a fesztivál központi helyszíne közelében éppen az Elit alakulatok kiadványt propagálták nagyban. Dicsőség, hősiesség, pusztulás és élni akarás: alapvető motívum békeidőkben is.
A holland Esther Rots fődíjas filmje, A bőrön is áthatol egy megerőszakolt lány belső drámáját helyezi előtérbe. Zavarba ejtő, nyers mű. Belső háború, erőszak a „civilizált” Európában. Megformáltsága, a nők jogainak középpontba állítása miatt sokan inkább az iráni Asghar Farhadi vígjátéknak induló, krimibe forduló filmjét, az Elly történetét tartották esélyesnek a Hullámtörők-díjra, mindenesetre a Berlinalén Ezüstmedve-díjat kapott mű itt elnyerte a diákzsűri elismerését. Az egyik legnagyobb hatású műnek, apróbb hibái ellenére, a kínai Lu Csuan filmje, az Élet és halál városa bizonyult. Lu Csuan hatalmas fába vágta a fejszéjét: Nancsing „megerőszakolását”, a japán hadsereg 1937-es nancsingi mészárlását igyekezett tárgyilagosan bemutatni, ami az áldozatok nézőpontjából kiindulva nem könnyű feladat. A japán hadsereg a második kínai–japán háború idején néhány hét leforgása alatt két-háromszázezer embert mészárolt le Csiangszu tartomány fővárosában, változatos brutalitással. A hadifoglyokat legéppuskázták, több ezer nőt erőszakoltak halálra különös kegyetlenséggel. A történelmi adatokat, archív fotográfiákat látva Lu Csuan még visszafogott is volt, bár az általa bemutatott erőszakot nehezen tűri a filmvászon és a néző. Japán harmincas évekbeli militarizálódásáról, annak nem menthető, csak magyarázható okairól semmilyen utalást nem tesz a film, ami probléma. További gyengéje, hogy a nyers erőszak mellett kissé meseszerűen mutatja be a mintegy negyedmillió kínai életét megmentő, német náci John Rabe és munkatársai szerepét e történetben. A Siemens gyár helyi képviseletét vezető Rabe – tavaly a német Florian Gallenberger készített sikeres játékfilmet a kínai Schindlerről – biztonsági zónát hozott létre a Harmadik Birodalom horogkeresztes zászlaja alatt Nancsingban, ám e filmből a motivációiról aligha tudunk meg valamit. Lu Csuan ugyanakkor túlmagyarázza azt az igazságot, hogy a gyilkosok is éppolyan hétköznapi emberek, mint az áldozataik. Egy japán őrmester – egy katolikus missziós iskola egykori diákja – főszerepbe állításával kissé didaktikus módon ábrázolja, hogy az alapvető erkölcsi értékeket szívében hordozó ember nem viselheti el sokáig bűnei terhét. A kevesebb több lett volna. Furcsa mód ennek az „árnyaltabb” megközelítésnek az lett a vége, hogy a rendezőt, Lu Csuant árulással vádolták meg hazájában. További főszereplője az Élet és halál városának egy kisfiú, a kínai hadsereg egyik katonája. Az élni akarás szimbolikus szereplője – mint reménysugár a dühöngő éjszakában – túléli a kivégzéseket, sőt az egész világháborút. E szereplőnél érezheti végül úgy a néző, hogy bár megrázó filmet látott, Hollywood összeér a szovjet háborús hősi filmekkel, valahol Kínában.
Kevésbé nagyszabású, de lényegesen eredetibb hangvételű a kínai Guan Hu munkája, A tehén, amely szintén a második kínai–japán háborúba kalauzolja nézőjét. Főhőse, Niu a falu bolondja, egyetlen túlélője a vérengzéseknek, egy hollandi tarka társaságában. Abszurd, fekete humor, tele túlzásokkal, több őszinte pillanattal. Érdekes módon itt a kritikusok nem kifogásolták, hogy a japán katona is lehet ember – talán amiatt, mert akad olyan is, aki az életéért könyörög.
Az angol televíziós sorozat – A II. világháború színesben – jelenleg is fut az egyik tematikus csatornán, némiképp francia válasz rá Jean-Francois Delassus dokuja, a 14-18 – A világégés, amely az első világháború archív felvételeit mutatja be színesben, digitálisan feljavított minőségben. Jean-Francois Delassus kritikai éllel a francia szempontot mutatja be – a gyarmatok újrafelosztásának kérdése, a Monarchia vagy a háború utáni békeszerződések, de még az olasz vagy a keleti front sem a vizsgálat tárgya. Marne, Somme, Ypern – és a francia ideológia. Meglepő, de 1915-ben a franciák már fajelméleti alapon harcoltak „az emberiséget veszélyeztető német barbárok” ellen, akikről tudományoskodó alapon bizonygatták, hogy a legbüdösebb, alacsonyrendű faj. Ehhez csatlakozott egy angol érsek is, aki 1916-ban arról prédikált, miért üdvös a német katonák mellett a német nőket és a gyerekeket is kiíratni. Meglepő őszinteség.
Bár Delassus mozijában csak a francia–német front jelenik meg, általa fogalmat alkothatunk az első világháborúról – az akkori illúziók szerint minden háborút lezáró nagy háborúról. A rendező utóbbi illúzióval magyarázza a háború utáni pacifizmust, és a második világháború előtti szövetséges passzivitást, ami nagy naivság – lásd Japán és Kína. A sosem látott felvételeken túl a 14-18 – A világégés nagy erénye Jean-Francois Delassus irodalmi igényű narrációja. Könyvben is szívesen olvasnám.
origo.hu
Nincs második esély: életbe lépett Európa legszigorúbb drogtörvénye
