Harmincéves az idén a Budapesti Tavaszi Fesztivál, a magyar kulturális élet egyik legrangosabb eseménysorozata. Ebből az alkalomból Zimányi Zsófia fesztiváligazgató arra kérte az ünnepségsorozaton eddig is számos alkalommal fellépő Záborszky Kálmán karmestert, hogy olyat válasszon a korábbi produkciók közül, amelyet különösen fontosnak érez. Így kerül sor most újra Lajtha László – Bartók és Kodály tíz évvel fiatalabb kortársa, a Francia Akadémia máig egyetlen magyar zeneszerző tagja – első Miséjének előadására. (Első, hiszen a kommunizmust nyíltan ellenző, a rendszernek soha be nem hódoló Lajtha 1952-ben újabb misét is írt.)
Két beszélgetőpartnerem szorosan kötődik e műhöz. Kelemen Magda a Magyar Rádió zenei szerkesztőjeként dolgozott a Mise rádiós bemutatója idején. Ő adta a kompozíciónak az új, semleges címet, hogy bemutatható legyen. Később, a tavaszi fesztivál zenei szerkesztőjeként ugyancsak ő érte el, hogy hangversenyen is megszólaljon a nagyszabású mű. Másik beszélgetőtársam Záborszky Kálmán, a Zuglói Filharmónia – Szent István Király szimfonikus zenekar és oratóriumkórus vezető karmestere, aki elsőként dirigálta a művet a Mátyás-templomban 1989-ben, harminckét évvel a Vásárhelyi Zoltán által vezényelt rádiós bemutató után, és azóta több alkalommal is zenekarának műsorára tűzte. Hanglemez- és több televíziós felvételt is készített belőle.
– Ön hogyan ismerte meg Lajtha Miséjét?
Kelemen Magda: 1957-ben a Magyar Rádió zenei osztályának vezetője felszólított, hogy kérjek darabokat előadásra azoktól a zeneszerzőktől, akiket addig háttérbe szorítottak. Lajtha a kezembe adta a Mise partitúráját, amelyen ezt a címet láttam: Missa in diebus tribulationis, 1950. Vagyis: Mise a szorongattatás napjaiban. 1957 tavaszán nem olyan volt a szellemi légkör, hogy ez a cím ne tűnt volna fel. Bementem a zenei osztály vezetőjéhez, aki a piaristáknál végzett, így tüstént lefordította a latin címet. Ingerülten rám szólt: „Mondja meg Lajthának, hogy hiába mentett meg 1944-ben, ha most tönkre akar tenni.” Vermes Istvánnak hívták.
– Vermes István brácsaművészt – sok más fenyegetett zsidó emberrel együtt – Lajtha bújtatta 1944-ben, saját életét kockáztatva.
K. M.: Másnap visszamentem Lajthához: „Tanár úr, a rádió ének- és zenekara fölveszi a művet, Vásárhelyi Zoltán fogja vezényelni. Csak hát a címe…” „Mi a baj a címével?” „1950-re utal – mondtam –, úgyhogy kétségek merültek fel. Van h-moll mise, c-moll mise…” – próbálkoztam. Azt mondta: „Ha meg tudod mondani, mi a hangneme, akkor az lesz a címe!” Föllapoztam az utolsó oldalt; egy fríg zárlatot találtam. „Legyen a címe Mise fríg hangnemben!” Így lettem a „keresztanyja” ennek a misének.
– Ön már a Mise keletkezése idején ismerte Lajthát. Milyen körülmények között élt ekkor?
K. M.: Akkoriban nem tudtam, hogy milyen megélhetési nehézségei vannak. Később az özvegye mesélt róla, hogyan adogatták el értékes tárgyaikat… Ebben az időben Lajthának már nem volt állása. Sopron környékére járt népzenét gyűjteni Tóth Margittal és Erdélyi Zsuzsannával. Ez jelentette a kenyerét. Nem utazhatott külföldre. Ez volt a legfájdalmasabb számára, ugyanis esze ágában sem lett volna kint maradni. Az Angliában letelepedett T. S. Eliottól kezdve a francia Paul Valéryig és a spanyol Salvador de Madariagáig sok mindenki a baráti köréhez tartozott, hogy Leducről, párizsi kiadójáról ne is beszéljek. Lajthát mindenütt szívesen fogadták volna, de meg sem fordult a fejében, hogy elmenjen.
– Lajtha özvegye sokszor elmesélte nekem, hogy a férjét 1948-ban, a Londonban filmzeneírással töltött esztendő után az utolsó percig kérlelték, hogy ne jöjjön haza, mivel Magyarországon megtörtént a kommunista hatalomátvétel, és ha hazatér, nem mehet többé nyugatra. „Ugyan miért ne jöhetnék? – mondta Lajtha –, se kommunista, se fasiszta nem vagyok. Magyar muzsikus vagyok, akinek a gyökerei otthon vannak.” Talán a hazajövetelétől 1950-ig őt ért sok-sok keserűség az, ami hirtelen testet öltött ebben a Misében.
K. M.: Ebben az időszakban zajlottak a nagy perek, és ez volt a kitelepítések kezdete. Lajtha szorongásai érezhetőek a műben. Amikor 1951-ben megkapta a Kossuth-díjat – nem zeneszerzőként, hanem népzenetudósként –, a teljes pénzösszeget szétosztotta a kitelepítettek, a kommunista rendszer üldözöttei között. Tehát „a szorongattatás napjai” kifejezés a mű címében egyértelműen ezekre a tényekre, a félelmeire utal. Lajtha tudatában volt a saját értékének és azoknak az értékeknek, amelyeket képviselt. Ez adott neki tartást. Sohasem hatott megalázott, keserű embernek. Soha senki sem hallotta panaszkodni. Minden megpróbáltatást méltósággal viselt.
– Azonkívül, hogy 1950-ben Magyarországon szinte abszurdnak számított misét írni, van egy másik meglepő momentum is: az, hogy a mise a katolikus egyház műfaja, Lajtha pedig református volt. Presbiterként vett részt a református egyház életében, templomi énekkart és zenekart vezetett. A felesége viszont katolikus volt. Gyakran idézte férjét, aki azt mondta: csak egyetlen mi Atyánk van… Beszélt-e Lajtha a hitéről?
K. M.: Konkrétumokat nem mondott. De gondoljunk arra, hogy Mária-himnuszai és Magnificatja is katolikus liturgikus szövegre íródott. Én ezt arra vezetem vissza, hogy Lajtha szabad szellemű volt, és a francia szellem nagymértékben átitatta egész gondolatvilágát. Csodálatos, hogy a magyar népzenében gyökerező és a francia zene hatásait ötvöző stílusa olyan sajátosan egyénivé vált. Éppúgy tiltakozott a német zenének a magyar szellemi életben való túlsúlya ellen, mint ahogyan Bartók. Francia kapcsolatai révén igyekezett érvényre juttatni a francia zenét, ahol csak lehetett: a Francia Intézet koncertjein, a rádióban. Azt hiszem, Lajthát leginkább a miseszöveg drámaisága ragadta meg, éppen úgy, ahogyan régen Bachot vagy korunkban Leonard Bernsteint. Vásárhelyi Zoltán vezényletével elkészült tehát a kiváló felvétel a rádió ének- és zenekarával. Amikor évtizedekkel később meghallgattuk Záborszky Kálmánnal, azt mondta, ő sokkal élőbb és szenvedélyesebb előadást képzel el.
Záborszky Kálmán: Amikor megkaptam a partitúrát, kutatni kezdtem Lajtha után, tudván, hogy bartóki pontosságú elképzeléseiből nem engedett sem a darabjaival kapcsolatban, sem a magánéletében. Elővettem a metronómot, és kiderült, hogy Vásárhelyi nem tartotta be a Lajtha által kért tempókat. Igaz, a szerző néha hihetetlenül gyors tempókat kért, és bizonyos helyeken képtelenség betartani őket. Addig mentem el a tempóegyeztetésben, ameddig értelmét láttam. Így történt, hogy a mű a mi előadásunkban majdnem hat perccel rövidebb lett, mint a Vásárhelyi-féle felvétel.
– Hogyan tudott megbarátkozni a kottával a kórus és a zenekar? Teljesen új nyelv lehetett ez a fiataloknak.
Z. K.: Valóban az volt. Lajthát nemcsak azért játsszák ritkán, mert nem divatos, hanem azért is, mert a Lajtha-zene nagyon nehéz. Minden Lajtha-műért meg kell küzdeni. Hangvétele szokatlan volt, és az első próbák nehezen mentek.
– Idegenkedtek a fiatalok ettől a zenétől?
Z. K.: Nem. A fiatalokat mindig hajtja a vágy, hogy megismerjék az ismeretlent. Különösen, ha az az ismeretlen olyan világról ad hírt, amelyről őket egészen másképp tájékoztatták… 1988 őszén kezdtünk ismerkedni a darabbal, és akkoriban a fiatalokat egyre jobban izgatta a politika. A legnehezebb kérdés az volt, hogyan lehet technikailag kivitelezni a darab előadását. Teljesen ismeretlen területet kellett bejárni. Alphonse Leduc utódja, Jean Leduc küldte el nekünk a kottát, és eljött a bemutatóra is. Az előadás után az volt számomra az egyik legnagyobb köszönet, hogy fölajánlotta, amennyiben bármikor előadom a darabot, nem kér pénzt a kottakölcsönzésért.
K. M.: 1989-ben Jean Leduc három napig a tavaszi fesztivál vendége volt. Az is nagy öröm volt számunkra, hogy Lajtha Lászlóné, két professzor fiuk és az egész rokonság ott ült a koncerten. Ünnepélyes, szép előadás volt.
– Nem sokkal később lemez is született.
Z. K.: Nagy örömömre a lemez egyetlen koncertfelvétel eredményeként készült el. 1989-ben mind a zenekar, mind az énekkar a szívébe zárta a darabot. Nekem a legnagyobb sikert az jelentette, amikor a fiatalok azt kérdezték: mikor játsszuk a Misét legközelebb? Megérezték Lajtha mondanivalóját… A szorongattatás feszültsége benne van a műben, a hangzásban. Ez a hang az, ami engem a legjobban inspirált: a magyarság több évszázados küzdelmének, fájdalmának, keserves életének hangja.
– Hol vezényelte még Záborszky Kálmán a darabot a budapesti Mátyás-templomban megrendezett bemutató után?
Z. K.: Hamburgban és Lübeckben is nagy elismeréssel fogadták. Lübeckben egy európai zenepedagógus-kongresszus résztvevőinek játszottuk el. 1600 zenepedagógus volt jelen. Az talán természetes, hogy Magyarországon megértik a mű hangvételét, és felismerik a Boldogasszony anyánk melódiájának töredékét. De külföldön?! 1993 áprilisában volt egy hangversenyünk a Zeneakadémián, amelyet az Eurorádió egyenes adásban közvetített tizenöt országba. Nem véletlen, hogy erre az alkalomra is a Lajtha-misét választottuk.
A fenti interjú rövidített változata annak a beszélgetésnek, amely Solymosi Tari Emőke zenetörténész heteken belül megjelenő interjúkötetében lesz olvasható. A kötet a Két világ közt – Beszélgetések Lajtha Lászlóról címet kapta, kiadója a Hagyományok Háza. Harminchárom interjúalany mondja el benne Lajtha Lászlóval kapcsolatos emlékeit, javarészt olyanok, akik családi, baráti, munkakapcsolatban álltak a zeneszerző-népzenekutatóval.
A jövő heti előadás
Lajtha László: Mise fríg hangnemben (1950);
Francis Poulenc: Stabat Mater (1950)
– Budapesti Tavaszi Fesztivál,
2010. március 29., hétfő 20 óra,
belvárosi Szent Mihály-templom.
A Zuglói Filharmónia–Szent István Király szimfonikus zenekar és oratóriumkórus hangversenye, vezényel Záborszky Kálmán, közreműködik Geszthy Veronika (szoprán).
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
