Auguste Bournonville, aki apját, Antoine-t követőn újjászervezte a dán balettoktatást, csaknem ötven koreográfiát készített az 1700-as évek elején megalakult koppenhágai társulatnak, köztük Filippo Taglioni A szilfid című balettjének saját változatát 1836-ban, amelyet a skandináv társulat mind a mai napig repertoárján tart. A dán udvari társulat a hagyományos, nemzeti balettek és a bournonville-i hagyaték őrzésére esküdött fel, amilyen hűen például a Magyar Nemzeti Balett is ápolja Seregi László munkáit (mi ugye ilyen balettősökkel nemigen büszkélkedhetünk).
A szilfid Taglioni-féle eredeti változata a balettirodalom egyik mérföldköve, amely az úgynevezett spicctánc előfutárának is tekinthető. A Skóciában játszódó történet igazi romantikus mese, amelyben egy esküvőjére készülő vőlegénynek megjelenik egy szilfid, egy tündér, aki miatt meghiúsul a frigy. Maga a történet és a koreográfiai részek is kissé avíttnak tűnhetnek a mai embernek, a gesztusok, az arcjátékok lehet, hogy elnagyoltak, de a társulat precízen, kimunkált könnyedséggel táncolja el A szilfid csaknem száznyolcvan éves történetét. Külön meg kell említeni a férfi táncosokat, akik kimagasló ugrás- és forgástechnikáról tettek tanúbizonyságot. Egyedül a gonosz boszorkát megformáló Mette Bodtcher alakítása zavarta meg az előadás mívesen megformált bájos-romantikus összképét. Interpretációjában a gonosz boszorka inkább gaz csábítóként, lezüllött utcalányként jelent meg, kibillentve ezzel a nézőt misztikus utazásából.
Az est második részében George Balanchine neoklasszikus darabját, Bizet C-dúr szimfóniájára komponált balettjét adta elő a dán társulat. Balanchine 1947-es kompozíciója a Dán Királyi Balett előadásában sajnos szürkén egyhangúra sikeredett. Ebben a részben több hibát is vétettek a táncosok, bár szépen korrigáltak. A balanchine-i mozgásnyelv szoborszerűsége, íveltsége, a szimfonikus balettek ritmikája mintha kiveszett volna a dán társulat interpretációjából. A szereplők közötti összhang egyedül a sodró lendületű negyedik tételben vált érezhetővé.
A következő estén a Dán Királyi Balett fiatal generációja a Művészetek Palotájában mutatta be a társulat egyik táncosának, Louise Midjordnak egyfelvonásos Othello-feldolgozását. A darab nem mélyül el a történetben, nem aknázza ki a Shakespeare-karakterek nyújtotta lehetőségeket, de talán nem is nagy baj, hisz Midjord a történetet egy mai, militáns, felszínes világba helyezte el. Egyedül Othello és Desdemona kapcsolata az, ahol szeretetre, bensőségességre lehet bukkanni. Az Othello a hagyományőrző társulat darabjaihoz képest merész vállalkozás: a klasszikus alapokból építkező modern mozgásszekvenciák néha hiphopelemekkel egészülnek ki. A zenei montázs is széles skálán mozog, világzene, elektronikus blokkok, zörejhangok váltják egymást. A táncosok közül magasan kiemelkedett a Desdemonát alakító Amalie Adrian, aki nemcsak technikája miatt dicsérendő, hanem a szerelmes asszony figuráját is érzékenyen-fájón keltette életre.
Az Othello nem tökéletes előadás, táncilag sok kidolgozatlan rész van benne, koncepcióját tekintve is néhol botladozik, de mindezek ellenére Louise Midjord koreográfiája egy üdvözítendő kezdeményezés példája. A Dán Királyi Balett, amely a dán nemzeti kultúra tánctörténelmének hű őrzője, teret enged kortárs kezdeményezéseknek is, engedi kísérletezni táncosait. Ez például a Magyar Nemzeti Balettről vajmi kevéssé mondható el. A magyarok a Balanchine-estet is modern blokkban hirdették meg, a fiatal koreográfusok estje az idén pedig el is maradt.
A Dán Királyi Balett talán még csak most kezd ébredezni Csipkerózsika-álmából, de úgy tűnik, mindent megtesz azért, hogy becsatlakozzon a kortárs táncművészet szférájába.
(Dán Királyi Balett: A Szilfid / C-dúr szimfónia. Magyar Állami Operaház, március 19. Othello. Művészetek Palotája, március 20.)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
