Széchenyi István halálának százötvenedik évfordulóján ismét viták tárgya lett az a feltevés, hogy a mélyen hívő, katolikus főúr nem önkezével vetett véget az életének, hanem meggyilkolták. Vajon mi készteti a magyarságot még ma is arra, hogy e sötét gyanújához ragaszkodjék?
– Politikai, lélektani és kriminalisztikai érvek is igazolják, hogy Széchenyi István öngyilkos lett, e tekintetben semmiféle kételynek helye nincs. Így tehát még súlyosabb a kérdés, miért próbálják még ma is azt a lehetetlen felvetést bizonygatni, hogy meggyilkolták. Talán a nemzeti múlt „helyreigazításának” a kényszere munkálkodik azokban, akik gyilkosságra gyanakszanak. Az emberek szeretik „helyesbíteni” a történelmet. Nem tudnak belenyugodni, hogy a történelem olykor bizony értelmetlen és tragikus. Az újra meg újra felbukkanó gyilkosságelméletek másik lehetséges magyarázata a közgondolkodás évszázadokon átívelő Habsburg-ellenessége, amely akkor is azt feltételezi, hogy a „szálak a Habsburg-dinasztiához vezettek”, amikor a politikai orgyilkosság nem szerepelt az uralkodói körök „eszköztárában”. De ha szerepelt is volna, mondjuk a XIX. századi Bécsben, miért éppen Széchenyi István megöletését szorgalmazta volna Ferenc József? Miért nem Kossuth Lajosét, aki száműzetésében igen serényen dolgozott az uralkodó ellen? Százötven évvel ezelőtt nemhogy a Habsburg-ház, de annak a titkosszolgálata sem vetemedett effélére.
– E feltételezés Széchenyi Istvántól sem volt idegen! A konzervatív Jósika Sámuel volt erdélyi főkancellár hirtelen halálát, amit a döblingi gyógyintézet lakója „pótolhatatlan veszteségként” élt meg, Széchenyi a bécsi titkosszolgálat mesterkedésének tartott. Szarvasgombával mérgezték meg, ezt mondogatta. S azt is, hogy a mérget nem Jósika bárónak szánták…
– Széchenyi gyanakvó ember volt, és oka is volt a félelemre, hiszen ő pontosan tudta, mi mindent tett, ami a bécsi főhivatalnokok előtt egy darabig még homályban maradt. Majd egy hónappal Széchenyi halála előtt nemcsak nála, de a titkáránál és több más munkatársánál, Hollán Ernőnél, Falk Miksánál és Kecskeméthy Aurélnál is házkutatást tartottak. Titkáránál megtalálták a Nagy magyar szatíra kéziratát.
– Akik mind a mai napig Széchenyi István megöletéséről beszélnek, arról is megfeledkeznek, hogy a gróf legutolsó nagy elhatározása, hogy 1860 húsvétján fegyvert szorít a homlokához, voltaképpen Magyarország felemelkedése előtt nyitotta meg az utat.
– Csakugyan sokan mondogatják, hogy Széchenyi István öngyilkossága politikailag előkészítette a kiegyezést. Elfeledik, hogy még hány esztendőnek kellett eltelnie, míg a kiegyezési közhangulat Magyarországon eluralkodott! Megfeledkeznek róla, hogy Széchenyi István halála után következett az októberi diploma, amely az 1848 előtti rendi intézményeket állította vissza Magyarországon és Erdélyben, és szinte semmit nem tett az 1849 utáni önkényuralom által okozott sérülések orvoslására. S feledik az 1861-es országgyűlést is, a maga igen határozott kiállásával az 1848-as alapok mellett. Ha valahol megmutatkozott volna Széchenyi öngyilkosságának a hatása, az éppen az 1861-es országgyűlés lehetett volna. Ott azonban két felfogás ütközött meg egymással, a Deák Ferenc által képviselt 1848-as, és a Teleki László által képviselt 1849-es elgondolás. Széchenyi halála tehát semmi módon nem befolyásolta azt a politikai képletet, amely a döblingi fegyverdördülés után egy esztendővel a nemzetgyűlésen megjelent.
– Amit azonban Deák Ferenc már ekkor is vallott – hogy tudniillik az 1848-as áprilisi törvények jogilag érvényesek, hogy Magyarországnak elidegeníthetetlen joga van a teljes belső függetlenséghez… –, a tizenegy évnyi szünet után ismét naplót író Széchenyi István 1859. október 2-i jegyzetei közt is megtalálható. Sőt a döblingi elmegyógyintézet lakója egy lehetséges magyar kormány személyi összetételén tűnődött, betegszobájában pedig akkora volt a forgalom, akár egy miniszterelnöki hivatalban…
– Inkább, mint egy agitációs központban, egy sajtóirodában, ahol, persze illegális körülmények között, tekintélyes kampányt folytatnak a Habsburg Birodalom válságának „kibeszélése” érdekében. A válságot a belügyminiszter, Alexander Bach bukása után nem volt nehéz fölismerni, az udvarnál elkezdődő kapkodásról pedig a döblingi gyógyintézet lakójának elég pontos információi voltak. Az 1859-es solferinói vereségről az újságok is írtak, és Széchenyi István a Kossuth körül csoportosuló magyar emigráció mozgolódásairól is épp eleget hallott. Tisztában volt vele, hogy a birodalmi válságot ki kell használni, itt az idő elérni végre valamit Magyarország érdekében. Mint minden megegyezési koncepciónak, Széchenyi István elgondolásának is az volt a kiindulási alapja, hogy miként lehet Magyarországot és a bécsi kormányzói köröket a konszolidációnak a puszta gondolatára fölkészíteni!
– A hetedik X felé tartó Széchenyi István utolsó másfél éve olyan cselekvési lázban telt el, akár a dunai és a balatoni hajózást megszervező Széchenyié, vagy a hídépítőé az 1830–40-es években. Vajon a betegsége hívta elő ezt a szenvedélyes igyekezetet, vagy az államférfiúi kötelességtudat, a hazaszeretet?
– Mint politikus Széchenyi még időskorában is hazája javát akarta szolgálni – a felpörgetett elme működési mechanizmusa szerint. Ám ez a szándéka egyelőre csak abban nyilvánulhatott meg, hogy a válságot elmélyítse. Londonban publikálta a Blicket, és Európa-szerte erről a „sárga könyvről” beszéltek – a Habsburg Birodalom területén is.
– Ezzel egyidejűleg mégis ott lehetett a tarsolyában egy higgadtabb plánum is, különben miért találkozott volna Deák Ferenccel, miért vásárolta meg, méghozzá áron felül az eladósodott Deák birtokát, és miért fizetett neki életjáradékot, hogy Pestre költözvén független politikusként tevékenykedhessen? Azaz: miért kereste meg és tette sínre azt a férfiút, akit képesnek tartott arra, hogy a kiegyezést tető alá hozza?
– Deák megsegítése annak az embernek az átmentését szolgálta, akiben Széchenyi István mindkét fél számára elfogadható, egyezkedésre képes partnert látott. De abba a Deák Ferencbe, akit Széchenyi István Döblingben fogadott, korai volna még a kiegyezést megteremtő államférfit beleképzelnünk. Amikor Döblingben találkoztak, politikai kérdésekről nem is igen tárgyaltak.
– Ezt honnan lehet tudni? 1860. január 23-án csupán ennyit írt a Naplójába Széchenyi a Tisza Kálmán és Egressy Gábor társaságában nála járt Deákról, méghozzá nagybetűvel: „MINDEN JÓL VAN!”
– Deák pedig meglepetten jegyezte föl, hogy Széchenyi István milyen józan ítéletű ember benyomását kelti. 1860-ban veszélyes kalandnak minősült volna az állandó rendőri megfigyelés alatt álló döblingi intézmény falai között kettejüknek politikáról beszélni. Mandátumot biztosan nem kapott Deák Ferenc Széchenyi Istvántól, és alighanem egyiküknek sem volt még ebben az időben határozott politikai programja a kiegyezésről.
– Ezt Bécsben sem feltételezhették róluk, Széchenyi Istvánról a legkevésbé, különben pár héttel Deák Ferenc döblingi látogatása után nem indítottak volna megalázó-megfélemlítő rendőrségi akciókat a nemes gróf ellen. Vajon mitől tartottak a Habsburgok, hogy egy idős ember ellen is képesek voltak működésbe hozni az önkényuralmi gépezetet?
– Rájöttek, hogy „kígyót melengettek a keblükön”. A bécsi főhivatalnokok úgy tartották számon a döblingi gyógyintézetben kezelt Széchenyi Istvánt, mint egy tiszteletre méltó és különleges orákulumot. Majd pedig erről a szórakoztatóan figyelemreméltó öregúrról kiderült, hogy veszedelmes felforgató, aki idegen országban adja ki maró hatású röpiratát. Sőt, amikor e döbbenetes felismerés után házkutatást tartottak nála s a munkatársainál, olyan rendszerellenes szatírára leltek, amely több felségárulási perre elegendő anyagot tartalmazott! Ezek után – az ellene indított eljárás lépéseiből erre lehet következtetni – Széchenyi Istvánt mindenképpen el akarták hallgattatni. Vagy úgy, hogy – ha épelméjűnek találják – bíróság elé állítják, vagy közveszélyesnek nyilvánítják, és egy „igazi” elmegyógyintézetbe csukják, ahol a betegeket falhoz láncolva tartják, hidegvíz-kúrával kezelik és ütlegelik… E két lehetőséget Széchenyi István maga is felmérte, s a szörnyű sors elől önként menekült a halálba.
– A Blickről – úgy-ahogy – tudja a XXI. század magyarja is, hogy mi olvasható benne, az Önismeret néven elkezdett, később Nagy magyar szatíra néven emlegetett, magyarul írt pamfletről ellenben, amely Széchenyi István legutolsó – s bizonyos értelemben legmodernebb – írásaként maradt ránk, alig tudunk valamit.
– A Blick a Nagy magyar szatírának a publikálásra szánt, szelídített és rövidített, német nyelvű változata. Az ősszöveg, amelyből Széchenyi merített, a magyar irodalomtörténet roppant terjedelmű szatirikus műve. Teljes terjedelemben csak 1990-ben jelent meg, Sashegyi Oszkár szerkesztésében. Az első rész, amelyet külön találtak meg, olyan politikamentes, életbölcsességeket tartalmazó írás, amely valamilyen külső hatás következtében – és ez csakis Ferenc József magyarországi látogatása lehetett – gyilkos szatírává változott. Kiindulópontját az a fiktív helyzet képezi, hogy Alexander Bach, a mindenható belügyminiszter bizalmasan beszélget a császárral, és a szerző ezt egy spanyolfal mögött hallgatja. Amikor aztán Széchenyi dühe mindent elborít, a párbeszédes forma felbomlik, nem tudni, ki beszél, a császár-e vagy a minisztere, olyan szavakat használva, amelyeket még a XX. század elején sem mertek kinyomtatni.
– Százötven éve szinte mindig a pillanatnyi politikai erőviszonyok szerint emlékeztek Széchenyi Istvánra. Volt, amikor a gyakorlatias reformert ünnepelték, máskor az önkényuralom áldozatát gyászolták, és volt, amikor Kossuth ellenfelét szapulták. Az 1978-ban korszerű jegyzetanyag kíséretében kiadott Napló előszava a forradalmár Széchenyi Istvánt állítja előtérbe, s éppen az utolsó döblingi évekre hivatkozva. Eszerint a gróf élete két nagy tévedését ismerte fel gyógyintézeti elvonultságában, hogy tudniillik a Habsburgokban hiába bízott és reménykedett, s legnagyobb vaksága abban állt, hogy Kossuth ellen lépett fel.
– Alighanem Széchenyinek a tudat alatti, fel nem vállalt énje volt Kossuth. A lelke mélyén Széchenyi István is tudta a Habsburgokról, hogy mit érnek. Ugyanakkor, Kossuth Lajossal ellentétben, Széchenyi István nem merte vállalni azt a kockázatot, hogy a Habsburgokkal szembefordul. Azok az elfojtások, amelyek Széchenyit különféle ellentmondásokba kergették, és idegrendszerét oly erősen megtépázták, számos Széchenyi-titokra magyarázatot adhatnának. Mi pedig a mai napig nehezen vesszük tudomásul, hogy Döblingben mily sokat változtatott a nézetein. Messzebbre ment, és merészebbnek mutatkozott a fennálló rend bomlasztásában, mint ifjú éveiben, amikor csak borgőzös indulatai merték kimondatni vele, hogy a monarchia száz esztendőt sem ér meg. Döbling rejtélyeit azonban az életrajz alapos és pontos ismerete sem világítja meg. Azt sem tudjuk például, hogy életének utolsó hónapjaiban mitől múlt el a veszélyérzete, miért vágott bele nagy merészen és könnyedén életveszélyes vállalkozásokba, további külföldi publikációkba. Rászánta magát, hogy hátralévő életében mindentől és mindenkitől függetlenedve éljen? Vagy ez a szinte hetyke bátorság betegségének lehetett a velejárója? De Széchenyi lelki kórrajza s gyógyulása is rejtély. Ám ezek a máig megválaszolatlan kérdések sem változtatnak azon a tényen, hogy a mérsékelt reformok emberét ma sokkal jobban érti s értékeli a magyarság, mint valaha.
origo.hu
Kiakadtak Azahriah rajongói
