Köznapló

Április 10., szombat
Lezuhant a lengyel államelnök gépe Szmolenszknél. A Tupoljeven ültek a politikai elit egy részén kívül a katyni áldozatok hozzátartozói is. Az emlékünnepségre tartottak. És odavesztek. Most is, másodszor is.
Mintha egy nagy fekete átokmadár vijjogna az oroszországi település fölött.
Rettenetes.
Percekig szótlanul ültem, majd föltettem magamnak a kérdést: ha az a gép az amerikai, a francia, a német, az olasz vagy az argentin elnöké, megrázna-e az eset ugyanígy? Azonnal rávágtam: nem. És azért nem, mert az ő népeiknek nem volt Katynjuk. Nem volt olyan hely, ahol honukat védő fess tisztjeik javát lemészárolták. Hogy aztán a szovjet és a kelet-európai kommunisták fél évszázadon át kórusban hazudjanak róla.
Nem tudom, hányan sejtették, hogy másként történt.
Én közéjük tartoztam.
Az ántivilágban történt. Bulgáriában nyaraltam, s egy magánháznál vettem ki szobát. Ugyanott lakott családjával egy lengyel mérnök is. Esténként sokat beszélgettünk. Fő témánk Kelet-Európa volt, az ő hazája meg az enyém. Sokfelé járt a világban, tudta mihez hasonlítani őket. Eljutott Ausztráliába, Brazíliába, világlátott ember volt.
Mielőtt hazautaztak, elárulta: két országban nem járt, s nem is fog soha. És melyik az a kettő? – kérdeztem. Németország és a Szovjetunió. Akkor hallottam először Katynról. Nem kételkedtem a kemény tekintetű mérnök szavában. A húszezer kivégzett legtöbbje tartalékos volt, mondta. Tanár, orvos, mérnök – a lengyel értelmiség ereje teljében lévő java.
Mindez összecsengett apám elbeszéléseivel. Az ő érzelmeit is az határozta meg, hogy nácikkal és kommunistákkal soha. Azoknak még a lélegzetvétele is hazug.
Ebben nőttem fel. Ezért se fenyegetett az elcsábulás. Hogy majd beállok közéjük. Hogy majd jelentgetek. Hogy hozsannázó cikkeket írok. Föl sem kértek ilyesmire. Ordított rólam a nagybetűs „nem”.
Már rég nem gondoltam a lengyel mérnökre, pedig sokat alakított rajtam. A kiállásával. Azzal, hogy szigorú volt és hajlíthatatlan. Szinte sugározta, hogy nem szabad felejteni. Se ellágyulni.
Általa lett érthető József Attila egyik sora: „Hallok mindent, aki hallgatok.”
Mind így tesz, aki úgy érzi: honából egy földdarabka rá van bízva. S aki sunyi módon a gaz magját szórja bele, azt följegyzi. Hallgat róla, de nem felejti. S amikor eljön az ideje, szól. Megírja. Vagy filmet forgat róla, mint Wajda.
Nem vagyok megilletődős fajta. Sok szellemi és művészeti nagysággal találkoztam eddigi életemben, ám igazán nagy pillanatnak azt éreztem, amikor kezet foghattam Andrzej Wajdával. Aki, lám, kivárta, hogy pályáját a Katyn-film koronázza meg. Volt oka rá. A tarkón lőttek egyike az apja volt.
Furcsán szeretem én Lengyelországot. Alig négy alkalommal jártam ott, ebből is kétszer csupán egyetlen napra, s Varsóban soha. Röstelkednem kéne, de a mérleg másik serpenyőjében ott vannak Kieslowski és Zanussi filmjei, Olbrychski Norwid-estje a Lengyel Kultúrában, egy mise a zywieci nagytemplomban, s főleg Bruno Schulz, Rózewicz, Borowski, Stachura, Kapuscinski, Stasiuk és Tokarczuk könyveinek sora.
Gombrowicz külön eset.
Nélküle más volna ez a napló. Nem ilyen hangon szólna. Tőle tanultam, hogy az írástudó sosem adhatja fel annak jogát, hogy kimondja az egyik legfontosabb szót. Azt, hogy én.
Miért fontos ez? Íme, az ő indoka: „Ezt az »ént« kiközösítette az Egyház mint erkölcstelenséget, a Tudomány mint az objektivizmussal ellentétes valamit, kiiktatta a marxizmus és a kor minden más irányzata, amely azt követeli az embertől, hogy megvetéssel kezelje a maga önös, egocentrikus, idejétmúlt, antiszociális »énjét«. Szigorú figyelmeztetések hangzottak mindenfelől: senki vagy, ne önmagaddal törődj, élj másokért.”
És még egy mondat Gombrowicztól: „Talán bizony én, a szerző üljek csendben, és hagyjam, hogy deformáljon csak mindenki, ahogy a kedve tartja?”
Nem. S főleg akkor nem, ha ezt másodosztályú takonygerincűek teszik. (A harmad- és negyedosztály, a szellemi söpredék, a politikai mocsok, a prolivircsaft háza táján nem kószál, aki ad magára. Ezek beverik sárral, s azt jobb, ha az ember ráhagyja a depressziós magyar filmek készítőire.)
Most látom csak, mennyi mindent vitt a fedélzetén az a repülő, amely ma lezuhant Szmolenszknél! Túl volt terhelve, mert sorsokat vitt. Ez okozta a tragédiát. Mint annyi hasonlót Európa keleti felén. Még mindig húz lefelé a vörös gravitáció. Pusztítása az atombombákénál is szörnyűbb. És még mindig hat.
Polak, wegier… Igen. Távoli sorstársaim csontjai szóródtak szét ott, ahol amúgy is annyi a csont, a sikoly, a vér, az elhazudott és névtelen sírok sora.

Április 11., vasárnap
Kiengedhetem a bennem rekedt levegőt. Nyolc éve szorongat. Azóta várom, hogy bezárják a „szocialista” romkocsmát, ahol felvizezett bort mért a csapos. Nem csak a mi poharunkba. A maga embereit is ezzel itatta-hülyítette. Azok rájöttek, felháborodtak, és elfordultak tőle. Másfél millióan.
Elképesztő vereség. A szavazók velük mosták fel a parlamenti folyosót.
A választást botrányosan bonyolították le. Azóta mindenki elmondta, mit gondol az éjfélig tartó sorban állásról. Kósa Lajosé volt a legeredetibb: „Ezeknek még a búcsújuk is botrányos. Teljes betli.” Valóban. Az elmúlt nyolc évnek nincs pontosabb definíciója ennél az ultiban használt kurta szónál: betli.
A Fidesz megnyerte a parlamenti választást. Rászolgált.
Ebben a pártban látni a legtöbb tehetséges embert. Bízom abban, hogy tehetségük lendít a kultúrán is. Arra 1998 és 2002 között kevés figyelem jutott. Ne feledjék: egy ország arcát kultúrája szépíti meg leginkább.
Ez nem mindig Bartókot, Csontváryt vagy Kosztolányit jelenti. Inkább a köszönést. A cipők és a körmök tisztaságát. A türelmet. A toleranciát. A derűt. Az udvariasságot. A mosolyt. Az érzést, hogy otthon lehetek újra a hazámban. Nem lehetetlenítenek el rossz törvények, nem ülnek a nyakamra vad úri tatárok, a fejemet nem viszik le egy idegen hatalom alacsonyan elhúzó kémrepülői.
Ezek reményében: üdvözlet a győzőnek!

Április 12., hétfő
A Fidesz győzelme nyomán a Népszavánál meghibbantak. Andrassew Iván „elvárta” volna, hogy Sólyom László a választás napján József Attila-verset szavaljon. „Esetleg a sajtótájékoztatón.” Várkonyi Tibor elrettentő példaként Rákosit emlegette, mintha nem a Szabad Nép oszlopa lett volna. A leghisztérikusabbnak a főszerkesztő és helyettese tűnt. Választási kommentárt kalapáltak össze. Együtt. A sértettségen és a magyartalan mondatokon túl – Németh Péter írhatta az alanyt, Dési az állítmányt, ám nem egyeztették őket – írásuk üres volt, mint egy strandmedence zárás után. Csak annyi derült ki belőle, nem értik, mi történt. Azt hitték, az általuk ajnározott párt bérletet váltott a hatalomgyakorlásra. Írásukban legendákat emlegetnek. Zörgetik a harasztot: „egy párt tudatosan és nagy tömegben vezényelte át híveit” más választókörzetbe.
Ők gyanúsítgatnak a kommunisták kék cédulás csalásának ismeretében? Az őszödi beszéd ismeretében? A meghamisított államháztartási adatok ismeretében? A sikkasztó, csaló és harácsoló „szocialista” politikusok nevének ismeretében? És ezzel a gyönge sajtóval akartak nyerni? Ó, ó!

Április 13., kedd
Futballpályák környékén kevés a filozófus. Ez rendben van. Remekül kell cselezni, nagy gólokat rúgni és a meccset megnyerni – nagyjából ennyi a dolga egy jó játékosnak és a jó csapatnak. Arról sosem hallottam, hogy spórolni kell az érzelmekkel.
Márpedig nálunk spórolnak.
Meghalt Varga Zoltán. Zseniális futballistának indult, képességeit mégsem tudta érvényesíteni a világ előtt. Tipikus magyar sors. Ám a sorsnak az ő esetében neve volt. Puskás Ferencnek hívták. Pár szavával eldöntötte a fiatal futballista jövőjét.
Spanyolországban játszott a Fradi, meccs végén bement a zöld-fehérek öltözőjébe. Megállt a 9-es mezt viselő játékos előtt: „Te vagy az Albert? Azt hittem, jobb futballista vagy” – mondta az aranylabdásnak. Utána odafordult Vargához: „Te viszont jó voltál, öcsi.”
Puskást nem érdekelte, hogy a csapat előtt mondja, amit mond, és hogy attól fogva Albert ki nem állhatta Vargát. Mert ez történt.
Akkoriban nem volt slágerszakma a kordonkészítés, nem óvta az elitet annyi sok vastag nyakú és vékony eszű gorilla. A sportoló és közönsége testi-lelki közelségben örült egymásnak, meg annak, hogy a lelátó tele van, és a pályán igazi futballt látni.
A Népstadionban kettős meccseket játszottak. A másodikra készülők a sajtóterasz mögötti oldal füves gyepén melegítettek. Gimnasztika, rövid vágták, fordulások, ilyesmiket látott, aki nézte őket. Sokan voltak. Egy alkalommal én is köztük álltam. Hamar feltűnt, hogy Varga a társaktól távolabb hajladozik, de így is áradt felé a rajongás. Sokan odakiáltottak: Zolika, Zolika! Arcán átfutott egy finom pasztellmosoly, de semmi több. Tudta, hogy amit ő hall, hallja a másik is. Albert, a császár. Az ő arca rezzenéstelen volt, de érezni lehetett, nincs ínyére a zolikázás.
Erre mondják: két dudás egy csárdában.
Varga nem bírta sokáig a hidegháborút. 1968-ban elhagyta csapatát, és nyugatra ment. Ám neki nem volt Östreicher Emilje, aki tíz évvel azelőtt a Real Madridtól hozott szerződést az elhízott Puskásnak.
Varga Zolinak nem volt súlyfeleslege, de méltó menedzsere sem. Emiatt sodródott méltatlan helyzetekbe. Ma itt játszott, holnap ott, de tehetségét kibontakoztatni sehol nem tudta. Kallódott.
Évtizedek múlva hazajött, ám megalkuvásra képtelen természete ismét eltávolította régi klubjától. Meg kellett élnie, hogy a Fradi-pályát a nagy riválisról, Albert Flóriánról nevezik el, míg ő semmi kis csapatokat edz.
Mennyi keserűség lehetett a szívében!
Nem tudta beteljesíteni, amit tehetsége alapján várt magától. Egy szúfi szerzetes írta: „Vizsgáld meg, ki vagy te: forma vagy lényeg? Szolga vagy szultán? Kár volna szolgának lenned, ha szultán vagy.”
Varga Zoltán nem lett szultán. Pedig lehetett volna. Így is szerettük. Nagyon.