Köznapló

Március 19., péntek
Rosszat érez a világ nyugati fele. Bush elnök keresztes háborúba fogott, ám a fantasztikus US Army nem bír a tálibokkal. Sikertelen a háború. A nyugati polgár arra gondol, bezzeg a kommunista rendszerek idejében zavartalan volt az élet. Nem zavarta a világ fosztogatását semmi. A pária létben tengődő ázsiaiakat, a tönkrealázott kelet-európaiakat távol tartotta a nyomor és a vasfüggöny.
Ám a fejlett országok nem érték be ennyivel. Az egész világot akarták. Azt hitték, belenyúlnak a bukszába, és megvásárolják, mintha bányát vásárolnának. Bányászostul, gépestül, liftestül. Csakhogy ez a tempó ellenére van a világnak. Hányinger kerülgeti tőle.
A nyugatiak eleinte csak álmélkodtak, és nem értették, miért váltotta fel az irántuk való csodálatot a gyűlölet. Ma már a térképet nézik. Látják, hogy Ázsia nagy, és érzik, hogy egyre nagyobb lesz.
Amitől leginkább tart a nyugati polgár, az ottaniak hite. Másféle istenek töltik be a lelkeket, rendíthetetlen odaadással fordulnak feléjük. Nem úgy, mint a keresztények, akik oly tragikusan fogynak, hogy tavasszal kiállítják a torinói leplet, ami beillik toborzónak.
De látása aligha segít azon, hogy a bankár fél a kínai jentől, a polgár a bevándorlóktól, az autókereskedő az olcsó indiai kocsiktól, a rendőrminiszter a „terrorizmustól”, és a szegénység mindük szemében egyenlő a bűnnel. Emberibb modellt alkotni, a krisztusi szeretet jegyében élni mégsem hajlandók. Állig felfegyverzett testőrök, rendőrök, csendőrök védik a nyugatiak politikai elitjét, ahová érkeznek, mindenütt dühödt indulat és tüntetők ezrei fogadják őket.
A szisztémát próbálják foltozni, újítgatni, ám hiába minden, döglődik.
Pedig volna mód változásra.
Ki kéne nyitni a kaput, amelyen át békésen eljuthat szerte Ázsiába a nyugati világ szellemiségének java, onnan pedig beáramlik a Kelet frissítő ereje, amely lendületet adna az elöregedett Nyugatnak.
Nietzsche tévedett. Nem Isten halt meg, hanem a nyugati lélek ereje. A fülek belesüketültek a pénztárgépek zajába, és nem hallották meg az oroszok által megszenvedett igazságot, hogy képtelenség egy imaházat ismét imaházzá tenni, ha közben rablótanyává alakították.
A tornyok a templomok részei voltak századokon át. Az Óperencián túl azt hitték, trezorok fölé is építhetők. Tévedtek. Tévedésük szimbóluma a 2001-es támadás volt a New York-i Világkereskedelmi Központ ellen, ha közreműködött a CIA, ha nem. Így vagy úgy, a tornyok összeomlottak.
A világ fejlettnek mondott része perspektíva nélkül él. A filozófia hangos igehirdetői leszerepeltek, helyüket a média és pénzügyi guruk vették át – a Nyugatnak nincs ötlete, mivel menthetné meg a lelkét.
Felismerte a bajt, vacog. Ezért állít be gyűlöletesnek mindent, ami nem őt fényesíti, nem az ő világát gyarapítja. Churchillbe kapaszkodik, aki szerint: „A szabadságra való jogos igény egyedül az angolul beszélő népek sajátja, s ebből a szempontból valamennyi más nép másod-, harmad- vagy negyedrendű jelentőséggel bír.” Vajon miért felejtette ki érvei közül a szivaros politikus a példaadó ipari és szellemi kultúrát, amellyel az angolok irányt adtak a világnak. Azért felejtette ki, mert a szabadság ellentéte a leigázottság, és Churchill szerint a többi népnek bele kell törődnie, hogy osztályrésze ez lesz.
Csakhogy az irány megváltozott.
Ázsia erősödő hatalmai sem szabadkőműves-páholyokat, sem választott vagy „übermensch” népet nem ismernek. Nem tekintik jótettnek, amit annak állít a Nyugat: hogy Indiában vasutat építettek, Szueznél és Panamánál csatornát, ők tárták fel Egyiptomban a piramisokat, Anatóliában Tróját. A keletiek a felsorolást úgy folytatják, hogy ez igaz, de szintén az angolok műve az amritszári mészárlás, a kínai ópiumháború, műkincseik elrablása. A franciák Délkelet-Ázsiában és Észak-Afrikában fosztogattak, az amerikaiak manapság Irakban. (E hatalmak gyermekbarátsága is sajátos: az amerikaiak tíz éven át tartó iraki embargója alatt ötezer gyermek halt éhen havonta. Miért? Mert büntetni akarták Szaddám Huszeint. Így büntették.)
Miről jutott eszembe mindez? Egy filmről.
Angol címe Lions for Lamb, fordítói Gyávák és hősökre jellegtelenítették, de a cím mellékes. A filmet Robert Redford rendezte. Játszik is benne. Nem szépfiúként. Mint idős professzor. Biztatására két hallgatója elmegy Afganisztánba, hogy tegyenek valami fontosat. Hogy az ottani harc utóbb hitelt adjon minden szavuknak, minden lépésüknek.
Eszerint a hitelesség ára a szemükben, ha előbb megtanulnak ölni?
Hívják haza sürgősen a magyar katonákat onnan!

Március 20., szombat
Aggaszt a költészet visszaszorulása. Hiányoznak körünkből a versek, és az olyan hatás, amilyet például Ladányi Mihály egy-egy új verse váltott ki hajdan. Ma ez elképzelhetetlen. (Biztosan felszisszen néhány olvasó, amiért nem Nagy Lászlóra vagy Ratkó Józsefre hivatkozom: megmagyarázom. Mégpedig azzal a hasonlattal, hogy keszeg csaknem mindenütt fogható, és ropogósra sütve pompás eledel a vízparton. A süllő ritka csemege, és ha hozzájutunk, asztalhoz kell ülni, nem majszolható kézből. Körülbelül erről van szó.)
Ma se keszeg, se süllő. A hasonlatnál maradva az ifjú a szellemi Burger Kingben pofázza be a típuskosztot, amelyet Magyar Bálint rendelt. A legtöbb diák úgy kerül ki az iskolapadból, hogy az Anyám tyúkját sem tudja, s az a gyanúm, hogy a helyzet súlyosabb: a népdalok szövegével is bajban vannak.
Pedig a költészetnek van egy semmihez sem hasonlítható értéke. Ha igaza van Márainak (és valószínűleg igaza van, mikor azt mondja, hogy a haza valójában a nyelv), akkor a magyar vers egyfajta kapaszkodót ad. Megtart. Nem enged tönkremenni. Sem szellemileg, sem nyelvileg. És talán erkölcsileg sem.
Hogy mivel hat ránk a vers? Például azzal, hogy hozzásegíti az embert a kellő ritmusérzékhez. Ennek nemcsak akkor veszi hasznát, ha villog a táncparketten, vagy zenét hallgat – sokkal többről van szó.
Pár hete írtam arról, hogy minden művészeti probléma tulajdonképpen ritmusprobléma. Hozzáteszem, megfelelő ritmus nélkül élet sincs. A szív nem kalapálhat összevissza, az emésztésnek is megvan a rendje, és a többi szerv is csak a test ritmusához igazodva működhet jól.
Tiszta sor hát, hogy a maguk ritmusában élők jobb bőrben vannak, mint azok, akiknek idegenek diktálják a tempót. Sokat segít ebben lefekvés előtt egy vers Vörösmartytól. Aranytól. Kosztolányitól. Dsidától. A hangos olvasás a legjobb. Felpezsdül tőle a lélek, és minthogy az visszahat a testre, hamarabb ragad el bennünket a boldog álom.
De hát a ritmus fontosságát mégiscsak a szerelemmel lehet könnyen bizonyítani. Költőink java, amikor valaki mozdított szívükön, versekben örökítette meg az érzést. Közülük a bátrabbak azt is, ami az érzésen túl van, ám kellő ritmus nélkül nem hoz lázba, nem adhat igazi gyönyört.

Március 21., vasárnap
Bolgár Györgynek lenni biztosan nagy érzés. Ilyen elme, ilyen toll és ilyen szerszám! Tud mindent, művésze a stílnek, bajnoka a szexnek – és azok a cáfolatok a 168 Órában! Egy ideje ez a főfoglalkozása. Cáfolóművész. Elég, ha csak sóhajt valaki az ellenzéki oldalon, máris írja: nem úgy van.
Ezért sem értettem, mi történt: a Nagy Tévedhetetlen a lap március 18-i számában magát cáfolta. Egy Bolgár? Önmagát? Képtelenség. Pedig így esett. Idézem: „Azt állítottam a múlt héten, nem Goebbels, hanem Göring használta a kifejezést: hogy ki a zsidó, azt én döntöm el. Ezzel szemben a tény az, hogy bár használta Göring is, de ő is csak átvette, a kétes dicsőség Karl Luegeré, aki a századfordulón Bécs erőteljes antiszemita polgármestere volt. »Wer ein Jude ist, bestimme ich!« – mondta Lueger, aki egyébként a magyarokat is hasonló hévvel gyűlölte, Hitlerre pedig komoly szellemi befolyással volt. Az eredmény közismert.”
Szó sincs róla. Az eredmény nem közismert.
Bolgár úr egy másik utcába (Hitlerébe) csalogat be, nem abba, amelyet a felvezetés diktál. Egyszerű oka van. Ha az olvasó tudomást szerez a tényekről, a nehezen összetákolt glosszácska szétesik.
Mert mi is az igazság?
Dr. Karl Lueger 1897-től 1910-ig volt Bécs polgármestere. Túlzás nélkül talán a legsikeresebb. A város háláját jelzi, hogy az egyik prominens körút máig az ő nevét viseli. (Herr Wiesenthal sohasem tiltakozott!) Ezen a Ringen található az egyetem és a Burgtheater – gondolom, Bolgárék megfordulnak néha Bécsben, tessék szépen elsétálni arra. A név ki van táblázva.
S jó, ha tud Bolgár az antiszemita Lueger dolgában mást is. A jobb bécsi útikalauzok említik a központi temető bazilika méretű templomát: az egykori polgármester tiszteletére tervezte Max Hegele. (Otto Wagnernek, a bécsi szecesszió legjobb építészének volt növendéke.)
És még mindig nem értem a végére.
Tudja, kedves Bolgár, ki írta talán a legszebb méltató sorokat Luegerről? Nem fogja elhinni. A zsidó Stefan Zweig. (A forrást is megadom, William M. Johnston könyve az: Österreichische Kultur- und Geistesgeschichte. Böhlau Verlag. Wien-Köln-Weimar. Sok pikáns dolgot is talál benne. Az angol nyelvű eredeti The Austrian Mind címmel a The Regents of the University of California kiadásában jelent meg 1972-ben.)
Végül arról, miért kaptam föl a fejemet az idézett glosszára. Szerzője azt sugallja, mintha a civilizált világban csak az minősítene valakit, hogyan vélekedik a zsidókról. Nem így van. Még Bécsben, Herzl városában sem. Ott is a tettek embereinek áll a zászló, nem a kávéházi dumafranciknak. Bolgár ráadásul úgy tesz, mintha zsidó ügyekben ő volna az egyedül képesített sajtószakértő. Szeretném, ha tudná, téved. Erről a tévedésről akartam tájékoztatni – minden külön értesítés helyett.

Március 19., péntek
Rosszat érez a világ nyugati fele. Bush elnök keresztes háborúba fogott, ám a fantasztikus US Army nem bír a tálibokkal. Sikertelen a háború. A nyugati polgár arra gondol, bezzeg a kommunista rendszerek idejében zavartalan volt az élet. Nem zavarta a világ fosztogatását semmi. A pária létben tengődő ázsiaiakat, a tönkrealázott kelet-európaiakat távol tartotta a nyomor és a vasfüggöny.
Ám a fejlett országok nem érték be ennyivel. Az egész világot akarták. Azt hitték, belenyúlnak a bukszába, és megvásárolják, mintha bányát vásárolnának. Bányászostul, gépestül, liftestül. Csakhogy ez a tempó ellenére van a világnak. Hányinger kerülgeti tőle.
A nyugatiak eleinte csak álmélkodtak, és nem értették, miért váltotta fel az irántuk való csodálatot a gyűlölet. Ma már a térképet nézik. Látják, hogy Ázsia nagy, és érzik, hogy egyre nagyobb lesz.
Amitől leginkább tart a nyugati polgár, az ottaniak hite. Másféle istenek töltik be a lelkeket, rendíthetetlen odaadással fordulnak feléjük. Nem úgy, mint a keresztények, akik oly tragikusan fogynak, hogy tavasszal kiállítják a torinói leplet, ami beillik toborzónak.
De látása aligha segít azon, hogy a bankár fél a kínai jentől, a polgár a bevándorlóktól, az autókereskedő az olcsó indiai kocsiktól, a rendőrminiszter a „terrorizmustól”, és a szegénység mindük szemében egyenlő a bűnnel. Emberibb modellt alkotni, a krisztusi szeretet jegyében élni mégsem hajlandók. Állig felfegyverzett testőrök, rendőrök, csendőrök védik a nyugatiak politikai elitjét, ahová érkeznek, mindenütt dühödt indulat és tüntetők ezrei fogadják őket.
A szisztémát próbálják foltozni, újítgatni, ám hiába minden, döglődik.
Pedig volna mód változásra.
Ki kéne nyitni a kaput, amelyen át békésen eljuthat szerte Ázsiába a nyugati világ szellemiségének java, onnan pedig beáramlik a Kelet frissítő ereje, amely lendületet adna az elöregedett Nyugatnak.
Nietzsche tévedett. Nem Isten halt meg, hanem a nyugati lélek ereje. A fülek belesüketültek a pénztárgépek zajába, és nem hallották meg az oroszok által megszenvedett igazságot, hogy képtelenség egy imaházat ismét imaházzá tenni, ha közben rablótanyává alakították.
A tornyok a templomok részei voltak századokon át. Az Óperencián túl azt hitték, trezorok fölé is építhetők. Tévedtek. Tévedésük szimbóluma a 2001-es támadás volt a New York-i Világkereskedelmi Központ ellen, ha közreműködött a CIA, ha nem. Így vagy úgy, a tornyok összeomlottak.
A világ fejlettnek mondott része perspektíva nélkül él. A filozófia hangos igehirdetői leszerepeltek, helyüket a média és pénzügyi guruk vették át – a Nyugatnak nincs ötlete, mivel menthetné meg a lelkét.
Felismerte a bajt, vacog. Ezért állít be gyűlöletesnek mindent, ami nem őt fényesíti, nem az ő világát gyarapítja. Churchillbe kapaszkodik, aki szerint: „A szabadságra való jogos igény egyedül az angolul beszélő népek sajátja, s ebből a szempontból valamennyi más nép másod-, harmad- vagy negyedrendű jelentőséggel bír.” Vajon miért felejtette ki érvei közül a szivaros politikus a példaadó ipari és szellemi kultúrát, amellyel az angolok irányt adtak a világnak. Azért felejtette ki, mert a szabadság ellentéte a leigázottság, és Churchill szerint a többi népnek bele kell törődnie, hogy osztályrésze ez lesz.
Csakhogy az irány megváltozott.
Ázsia erősödő hatalmai sem szabadkőműves-páholyokat, sem választott vagy „übermensch” népet nem ismernek. Nem tekintik jótettnek, amit annak állít a Nyugat: hogy Indiában vasutat építettek, Szueznél és Panamánál csatornát, ők tárták fel Egyiptomban a piramisokat, Anatóliában Tróját. A keletiek a felsorolást úgy folytatják, hogy ez igaz, de szintén az angolok műve az amritszári mészárlás, a kínai ópiumháború, műkincseik elrablása. A franciák Délkelet-Ázsiában és Észak-Afrikában fosztogattak, az amerikaiak manapság Irakban. (E hatalmak gyermekbarátsága is sajátos: az amerikaiak tíz éven át tartó iraki embargója alatt ötezer gyermek halt éhen havonta. Miért? Mert büntetni akarták Szaddám Huszeint. Így büntették.)
Miről jutott eszembe mindez? Egy filmről.
Angol címe Lions for Lamb, fordítói Gyávák és hősökre jellegtelenítették, de a cím mellékes. A filmet Robert Red