Lear, Lear és csak Lear! – kiáltott fel állítólag Somlay Arthur, amikor megkérdezték tőle, mit játszana a következő évadban a legszívesebben. A nagy szerepálom csak a második világháborút követően, a Nemzeti Színházba való visszatérése után valósulhatott meg. A fogadtatás vegyes volt, a nézők, a kritika legalábbis hümmögött. Aztán egy napon Somlayt ledöntötte lábáról a grippe, helyére a színház egy öreg bútordarabja (Bartos Gyula) ugrott be eljátszani a címszerepet. Kitűnő volt, az egykorú emlékezők szerint messze túlszárnyalta az egyébként zseniális Somlayt.
Nem tudom, vágyódott-e valaha Learre Kulka János. De játéka most ugyanolyan hümmögést vált ki, mint a nagy elődé. A baj nem is Kulkával, hanem a rendezői koncepcióval van. A király a Nemzetiben most nem magára maradt, nyolcvan körüli vénember, hanem ereje teljében lévő, meggonoszult, vadászat közben megőrült arisztokratára emlékeztető férfiú. A pillanatnyi őrületnek tudható be a végzetes döntés, a romlást okozó bolondéria, amelynek következményeiben lehetetlen nem észrevenni a jelen hazai helyzetére való ironikus allúziókat. A „hívó szó” a megosztottság, nyomában korunk toposzaival: iratmegsemmisítés, önmaga ellen forduló ország, cinikus hatalmi technikák. Learnek mint a szenilitástól kétségtelenül mentes államférfinak végzetes elhatározása jelen esetben a jellemét is átszabja, ezt a vonalat azonban nem viszi végig a rendezés, csupán az öregség attribútumaival ruházza fel gyorsan a magára maradt királyt. Kulka hatalomvesztett uralkodója elsősorban ennek köszönhetően erőtlen, közömbös. Szimbolikus tettei, így a kardnyelés pedig nem több artistamutatványnál, amely olyan, mint Varró Dani fordítása. A költő láthatóan beleszerelmesedik saját nyelvi tréfáiba, s azok több helyen győzelmet aratnak a Shakespeare-mű fölött.
A díszlet, már amennyi látszik belőle, egyszerű és szép. Sajnálatos, hogy a színpadra két oldalt hegyesszögben behatoló fal oldalról gyakorlatilag láthatatlanná teszi az előadás háttérben játszódó részeit, például a Bolond (Bodrogi Gyula) eltűnését, aki állítólag léggömbökkel távozik, de ugyanígy csak a dörrenésből következtethet a nézők kevésbé szerencsés része arról, hogy most éppen Cornwall (Alföldi Róbert) sebesült meg halálosan.
A darab legnagyobb pozitívuma Rába Roland gátlástalan szívóssággal a hatalom felé törő Edmundja. Hasonlóan jót mondhatunk Nagy Mariról (Goneril), Schell Juditról (Regan) és Bodrogi Gyuláról (Bolond), Gálffi Lászlóról (Gloucester). Mindez azonban kevés ahhoz, hogy jóvá tegye a félig-meddig láthatatlan, zavaros előadást.
(William Shakespeare: Lear király. Nemzeti Színház. Rendező: Gothár Péter.)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
