Lemondani, de nem mindenről

Egy SMS-ben is összefoglalható lenne az új Rózsalovag-produkció: rendezése sematikus lett, szereposztása kiváló volt, a mű maga pedig rejtelmes maradt. Emellett az előadást valóban lett művész jegyzi (Andrejs Zagars), a magánszólamok közül kiemelkedik az egyetlen külföldi vendég (Lars Woldt), és a darab minden báj, kellem és nehézség mérlegre tételével is alig befogadható.

Egyszerű volna a problémákat Richard Strauss hosszas fogalmazásával elintézni, de tudott ő és kedvenc librettistája, Hoffmanstahl tömörebben is írni: a Salome alig két óra, és az Elektra is inkább vad zeneszerkezeti tónusai, semmint játékideje miatt markolásztatja a karfát. A Rózsalovag-előadás nézőterén viszont sok álmos operabarátot láttam – hatkor beülni, és fél tizenegykor még javában a tapsrendet nézni emberpróbáló feladat egy péntek estén.
Julia Müller díszletét egy órával kezdés előtt szemügyre vettem. Nagyvonalúan rajzolt, gömbölyödő tér, puritán szalonbelső lesz a terep, ám mintha Strauss későbbi reminiszcenciájának, az Arabellának kulisszája lenne inkább: e dísztelen helyen hozományvadászattal bárkit megvádolni nem egyszerű. De a legfurcsább problémával a harmadik, végső felvonás szembesít, amelyben a tér kilencven fokkal elfordul, magyarán az oldalfalon járnak a szereplők, plafonon az ajtó. Csendesen kérdem, hogyan lehetséges ugyanazon szezonban már a második premier díszletelfogadásán átengedni ugyanazt az ötletet. Ami a Varázsfuvolában szenzációs és könnyedén indokolható, az A rózsalovag kapcsán parókájánál fogva odarángatott utánérzés, bármennyire is rendben van praktikus részleteiben, járásaiban.
„A lemondás operája” előadás előtti darabismertetőjén Dénes István is megerősíti a tételt. Szerencsére az izgalmasabb szituációkban gondolkodó színrevitelről való „lemondás” mellett a főszereplők bárhol helyt állnának. Sümegi Eszter képes repertoárjának és alaphabitusának tigrises szenvedélyétől megtisztítani a Tábornagynét, viszszafogott, s ettől nemesedő játéka mellett par excellence straussi, ezúttal minden éltől mentes szopránnal ragyog át a cipőkanállal árokba helyezett, hatalmas zenekaron. Valóban nagy nyereség a német Lars Woldt: eminens, kulturált basszushangból nem vagyunk jól eleresztve. Könnyű ellenvetés, hogy Ochs inkább dúvad, épp csak a padlóra nem köp, minek ide finomkodás. Ám mégiscsak a császárváros társasági életének figurája ő, muszáj a társasági élet mélyre taposott közös nevezőjén is elboldogulnia, úgyhogy nem árt, ha pillanatokra legalább el tudja játszani a nemesembert. Woldt szép zengésű matériája ehhez ideális, és többnyire sikerrel próbál belőle kilépni, ha a brutalitás épp szétfeszíti a bárói frakkot. Ahogy a „dalocskát”, a keringőt finom mezzopianón dúdolja – és „mit mir”-jeit nem ordítja –, beleláthatunk a dimenzióba, amely felülről határolja a lerchenaui férfiú lehetőségeit. (Itt is megáll az analógia Mandrykával, Arabella sorsának férfijával, aki ugyancsak rövid ideig, de gálánsan képes viselni a torkot nyíró piképropellert.)
Tetszett, de nem maradéktalanul a Sophie szerepében fellépő Rácz Rita. Nem az ő hibája, hanem Kristine Pasternakáé, hogy amikor a zárótercettre helyzetbe kéne hozni ezt a csinos, törékeny lányt, türkiz fátyollal megdobott kusza ruha kerül rá – de lehet, hogy nem tudok túllépni a tüll és a neonos kékeszöld iránti személyes antipátián. A mi magyar Sophie-nk gondtalanul siklik az együttesek tetejére, karcsún és moccanatlan képes megtartani a vokális keretet, ám jó pár decibel hiányzik ahhoz, hogy e kiállításban – de gyanítom, másban is – ne tűnjön kissé el a vokális masszából. Intelligens, lányos játékát nem könnyítette a lett rendező, mert az amúgy is sikamlós identitásproblémákat nem stilizálva óhajtotta megoldani. Mivel a címszereplő tinifiú, Octavian szólama mezzoszopránra íratott, a végső, többelemű és nem rövid jelenetben merev lábbal/öleléssel mackótáncot rendelni (vagy tűrni) a két lánynak nemcsak unalmas, de minden szépséget, varázst nélkülöző is.
Meláth Andrea elragadó. Én még ilyen srácos rózsalovagot sose láttam. Ennek kapcsán most dicsérjük is a jelmeztervezőt, azonban kívül-belül olyan fiús azonosulást látunk (testtartás, tekintet, hanghordozás stb.), hogy megérik a félelem, tud-e majd Octavianja a cselédlányi álruhában hiteles lenni. Tud, hajaj. Egyetlen szeplője az éteri-szenvedélyes tercettben is tetten érhető, kissé kásás forte magasságéneklés: az orgánum gondtalan volumene okán kevesebb és puhább hanghasználat lenne most a több. A külföldiek mellé felkért magyar karmester, Kovács János ruganyos énekesvezetése mellett komolyabb hiba aligha fordulhat elő, néhány mellékszereplőt azonban a halhatatlanok csarnokába sodort burjánzó együttese.
A lemondás operája az élet nagy felismerésére, az idő múlásának elfogadására tanít. A mostani soklábú, nemzetközi stábú, szépségelemek sorát felvonultató produkció pedig arra, hogy lemondani nem kell mindenről: rendező a lelke mindennek.
(Richard Strauss: A rózsalovag. Rendezte: Andrejs Zagars. Karmester: Kovács János. Magyar Állami Operaház, március 26.)