Magyar Hamlet

Széchenyi fokozatosan arra a térre szorul vissza, amelyet senki sem irigyel tőle, és ahol ő egyébként a legotthonosabban mozog. Mai szóval a politikának ezt a dimenzióját nevezzük társadalmi önszerveződésnek, civil kezdeményezésnek, önkéntes egyesületnek.

Ha valaki azt hiszi, hogy a történelem ítélőszéke előtt zajló koncepciós perekben igazságos ítéletek születnek, azt Széchenyi István utókora kétségbe kell hogy ejtse. A „legnagyobb magyar” meghurcoltatása azóta tart, amióta feltuszkolták arra a szobortalapzatra, amelyet a művét kockáztató nagy politikai ellenfél, Kossuth Lajos jelölt ki a számára.
Kortársai kezdetben az őrült fantasztát látták benne, ami az ő szempontjukból nem is állt valami távol az igazságtól. A vállalkozás, amelyre a lázas útkeresés és önkínzó tépelődés évtizede után szinte egyik pillanatról a másikra feltette életét, Magyarország újjáteremtése a józanabb elmék számára legfeljebb vadromantikus álomnak tűnhetett. S az álmodót magát kevesen vették komolyan. Stefi gróf csapongó, izgága jellemével magyarázták a lázas eltökéltséget, amellyel újabb és újabb politikai, irodalmi, szerelmi ütközetekbe veti magát, reménytelen és képtelen vállalkozásokba, de ahol a kimondott szó, politikai nyilatkozat, szerelmi vallomás mögött mindig az egész ember áll, életre-halálra. Legyen szó a Vaskapu áttöréséről vagy Zichy országbíró feleségének meghódításáról, a nemzetiségek megbékítéséről vagy az épülő hídlánc szakadásáról, minden pillanatban úgy érzi, becsülete, mennyei üdvössége, élete értelme forog kockán, egyúttal a magyarság jövendő fölemelkedése vagy végpusztulása.
Az ajánlattevő számára is váratlan rögtönzés a pozsonyi diétán (egyévi jövedelmét ajánlja fel az Akadémia létrehozására) eldönti sorsát, az ekkor választott útról soha többé nem tér le. Seilern Crescencia kezére tizenkét évig vár. Az Al-Duna és a Tisza szabályozási munkálatai kedvéért éveket tölt a vízjárta vadonban. Ez a halálos komolyság teszi talán oly furcsává, riasztóvá, nevetségessé kortársai szemében. Egy Don Quijote, aki jövedelmezővé akarja tenni a szélmalomipart!
És mégis, a harmincas évek végén fordulat áll be Széchenyi megítélésében. A bécsi udvartól a pozsonyi ellenzékig egyre többen látják benne a mérséklet emberét. Hősünkről, miután emberfeletti munkával mozgásba hozott egy egész, tehetetlenül tespedő országot, amelynek jövőjében már senki sem hitt – a lelke mélyén ő sem igazán –, egyszer csak kiderül, hogy óvatos reálpolitikus. Majd nemsokára: nehezen eltakarítható akadály a haladás táborának útjában. Olyasvalaki, aki az anyagi erő gyarapítását a politikai eszmények fölébe helyezi. Kiállhatatlan aggodalmaskodó, aki minden pillanatban katasztrófát vizionál, ha az ébredő nemzeti öntudat határozottabban nyilatkozik. Mire nagyszabású kulturális, ipari, folyamszabályozási és egyéb vállalkozásai lassan beindulnak, népszerűsége alábbhanyatlik, hívei elpártolnak tőle, barátaival összevész. Pesten macskazenével fogadják, akik nemrég még fáklyászenével tisztelegtek előtte. (Ekkor mondja, hogy nemesi előnevét sárvári Széchenyiről majd charivari Széchenyire kell változtatnia.)
A Széchenyi rémlátásait beteljesítő bukás és kényuralom után, a kiegyezés korában újabb furcsa fordulat következik. A Széchenyi törekvéseit – mint rövidesen látni fogjuk – félreértő kortársak rajzolta torzkép példaképpé lesz: a lehetőségekkel megalkuvó, fontolva haladó, óvatos államférfi ideálja. A romantikus zseni rövidesen mint a józan kiszámítás bajnoka vonul be a nemzet panteonjába: a kiegyezési korszak reálpolitikusai a saját előképüket látják és ünneplik benne. A tankönyvek, városi főterek és ünnepi beszédek Széchenyije ekkortájt készül. Alig pár évvel az után, hogy ő maga, igazi magyar Hamletként, önvád, kétségbeesés és titkos szervezkedés közepette végzi életét a döblingi tébolydában. Utolsó éveit azzal tölti, hogy különös menedéke körül a kényuralom rendszerét leleplező propagandaközpontot szervez, röp- és gúnyiratokat ír, amelyek szerzője, a szegény ápolt jelentős szerepet játszik a bürokratikus abszolutizmus rendszerének ellehetetlenítésében.
A hivatalos Széchenyi-képre azután a kilencszázhatvanas-hetvenes években újabb réteg fénymáz kerül. Az áthallásokra és finom utalásokra roppant érzékeny korszak történészei hősünk politikai jellemében a kádári vazallusbölcsesség és az új gazdasági mechanizmus igazolását vélik felfedezni. Az igazi magyar nem akar elszakadni Ausztriától, sem Moszkvától, nem a szabadsághoz ragaszkodik, hanem az anyagi jóléthez, nem forradalmár, hanem reformer, egyáltalán: ha lehet, nem politizál, inkább gazdálkodik. A megszólalásig olyan, mint Széchenyi István. Egy gazdasági szakközép káder.
Reálpolitikus volt-e hát Széchenyi? Erre a kérdésre határozott igennel válaszolhatunk – a hatvannyolcas párizsi falfelirat szellemében: „Légy realista, akard a lehetetlent!”
Mit kellett akarnia annak, aki nemzeti újjászületésről álmodozott a Habsburg Birodalom legelmaradottabb tartományában, és magyarságról ott, ahol a többség még csak nem is beszélt magyarul? Legalább háromféle dolgot, amelyek külön-külön is leküzdhetetlen politikai akadályokba ütköztek, de ráadásul egymással is ellentmondásban álltak. Az ország politikai önrendelkezésének, alkotmányos rendjének helyreállítását – Ausztria és az udvar sérelmére. Jogkiterjesztést, politikai és gazdasági egyenlőséget a nem nemesek számára – a kiváltságos osztályok rovására. Végül e soknyelvű társadalom integrációját a hagyományos államalkotó elem, a magyarság kulturális keretei között – az öntudatra ébredő nemzetiségek ellenében.
Lehetetlen, lehetetlen, lehetetlen. Széchenyi István mindezt átlátta, és mégis akarta, a lehetetlent akarta, reálpolitikusként kevesebbel nem érhette be. Nem csalta meg magát, sem híveit azzal, hogy célnak azt tüntesse fel, ami épp elérhető.
Politikai vonalát az országgyűlési és megyei ellenzék programjától nem az óvatos mérséklet és nem az uralkodóház iránti tapintat különböztette meg. Hanem a felismerés, hogy a kitűzött hármas cél sem egyszerre, sem a politikai divatokhoz igazodó, tetszőleges sorrendben nem követhető. A politikai bölcsesség Széchenyi szerint abban állna, ha a három törekvés között a megfelelő sorrendet, ütemet és a kellő arányokat megtalálnánk. Felismerte és makacsul vallotta, hogy mindenekelőtt a polgárosodás jótéteményeit kellene elterjeszteni a gazdasági és társasági élet fejlesztése révén. Ez a nemességet érdekeltté tenné a változásokban, a nem magyart a magyarosodásban, a polgárságot pedig gyarapítaná számban és erőben. A modernizálódó nemesség többé majd nem ellenzi az emancipációs intézkedéseket, az alkotmány sáncai közé bebocsátott nemzetiségek pedig, akár elmagyarosodnak, akár nem, hűséges polgárai lesznek a közös hazának. Az így egységesülő nemzet önrendelkezési igényének Ausztria majd nem állhat ellen.
Bármi egyéb megoldás, az erőltetett magyarosítás, a birodalmi alárendeltség kereteinek elhamarkodott feszegetése vagy éppen az idejekorán napirendre tűzött jogkiterjesztés csak gyanakvást szülhet, ellenszenvet a magyar ügy iránt, és szembefordítja egymással az egyesíteni kívánt erőket. Végül majd véres polgárháborúhoz vezet, amelyben a magyarság óhatatlanul alulmarad a túlerővel szemben. Széchenyit egész pályáján nyugtalanítja, végül a bekövetkezett események után tébolyba kergeti a véres katasztrófa rémképe, amelyet akaratlanul ő maga okoz, a reformmozgalmak elindítója.
A nemesi ellenzék vezetőinek az ország- és megyegyűléseken másfajta realitásokkal kellett szembenézniük, ezért vált el az útjuk Széchenyiétől. A napi politika szempontjaihoz igazították lépéseiket, rövid távú sikerre törekedtek. Az „egzigenciák” (lehetőségek és szükségszerűségek, illetve kényszerek – A szerk.) felismerésében leleményes Kossuth nem tévedett, amikor az úrbéri reform, a közteherviselés elvének országgyűlési kudarca után az ellenzéket arra a térre terelte, ahol egyedül számíthatott kedvező fogadtatásra a megyei nemesség részéről. Bármennyire kárhoztatta is ezt Széchenyi, a nemzeti és függetlenségi követelések keltette lelkesedés, az „ujjhúzás” politikája volt az egyetlen, amely számukra az adott körülmények között szavazatokat hozhatott.
Széchenyi és Kossuth vitája korántsem a politikai „modor” körül forog, de még csak nem is a kétféle stratégia kibékíthetetlen ellentéte húzódik meg mögötte. Magáról a politikáról vallanak egymástól eltérő nézeteket. Kossuth szemlélete jobban megfelel a hagyományos magyar közjogi felfogásnak, Széchenyié „szociologikusabb”: több tekintettel van a társadalmi-gazdasági tényezők tényleges alakulására. Kossuth parlamentáris intézményekben, politikai testületekben, választásban és szavazásban gondolkodik, mesterien kezeli a közvélemény befolyásolásának nyilvános eszközeit. Joggal mondják, hogy ő az első modern politikusunk. Vajon Széchenyi micsoda? Premodern konzervatív volna, aki csak elméletben híve az emancipációnak, de valójában bizalmatlan a többséggel szemben, és idegenül mozog a demokratikus nyilvánosság előtt? A történészek általában így vélekednek, és megegyeznek abban, hogy a negyvenes években Széchenyi felett bizonyos értelemben már eljárt az idő. A modernitás korában pedig a korszerűtlenségre nincs bocsánat.
Könnyen lehet azonban, hogy a történelmi haladás modern mítoszát kétellyel illető posztmodern politikai gondolkodás már más szemmel látja a magyar reformkor dilemmáit. Ha ugyan meglátja őket. Mert manapság nem korszerű és nem hálás feladat politikaelméleti hivatkozásainkat a magyar történelemből meríteni, amelyet a nemzetközi szakirodalom nem kultivál, és amelynek felderítése nem mozdítja elő bebocsáttatásunkat az impaktfaktorok konvertábilis világába. Ha valaki mégis ezzel próbálkozik, könnyen lehet, Széchenyi alakjában nem a saját árnyékán túllépni képtelen arisztokratát, premodern politikust fogja felismerni, hanem a posztmodern antipolitika korai előfutárát.
A képviseleti rendszer, valamint a többségi elv problematikus volta nálunk korán megmutatkozott bizonyos sajátos okokból. Amit egy demokráciában nem illik hangoztatni, azt a rendi országgyűlés intézményének kritikusai bátran kimondhatták, nevezetesen azt, hogy a mindenkori többségben szükségképpen a könnyen befolyásolható, ostoba és a közjó iránt érzéketlen emberek vannak túlsúlyban. A minden reform ellen bevethető, megvesztegethető és leitatható, műveletlen, szegény, de előjogaihoz annál makacsabbul ragaszkodó köznemesség, a bunkokrácia mozgósításával a kormánynak sikerült kényszerpályára terelnie a hazai politikát. Bebizonyosodott, hogy a közvélemény felett és által az uralkodik, akinek több kortese, pénze, pálinkája van (televízió akkor még nem létezett). De a művelt, azaz újságolvasó nagyközönség befolyásolásának újmódi technikáit sem tartották sokkal vonzóbbnak a kötött fogású politika hívei. A politikai újságírással a naprakész felületesség, a demagógia, az alig ellenőrizhető hazugság és a hivatásos rágalmazók előtt nyílt új tér. A közélet színterei ekkor válnak poronddá, a szó cirkuszi értelmében. Ahol az igazságot nem bebizonyítani kell, hanem „eladni”, és a hatásos fellépés többet ér minden közjogi hivatkozásnál.
Széchenyi terveire nézve mindez halálos kockázatot jelentett. A szélesebb nyilvánosság előtt, a tömegpolitika közegében az ő törékeny rendszere eleve esélytelen volt, a nemzeti érzelmek, a nemesi büszkeség, a felekezeti féltékenység vagy az osztálygyűlölet felkorbácsolására spekuláló irányzatok között: porcelán az elefántboltban. Kossuth Lajos nem rendkívüli szónoki és publicisztikai tehetsége folytán arat győzelmet a nemes gróf és az ő irálya felett az ellenzéki vezérszerepért vívott küzdelemben, hanem végső mondanivalójának népszerűsége és közérthetősége folytán. Széchenyi fokozatosan arra a térre szorul vissza, amelyet senki sem irigyel tőle, és ahol ő egyébként a legotthonosabban mozog. Mai szóval a politikának ezt a dimenzióját nevezzük társadalmi önszerveződésnek, civil kezdeményezésnek, önkéntes egyesületnek. Ezen a téren Széchenyi alkotásainak a sokasága ejt zavarba. Alig akad olyan zug a társadalom életében, ahol ne találkoznánk velük. Kaszinó, lóverseny, Akadémia, híd, hitel, malom, színház, gőzhajó, folyamszabályozás, vasút, sétatér és a többi – valaki itt tizennyolc évi eszelős munkával „megcsinálta” azt Magyarországot, amely odáig nem volt. Nem képletesen nem volt, hanem szó szerint.
A logo- és grafomán utókor eltéveszti az életmű arányait. A nemzetébresztő irodalmi művek eszközei csupán az országépítő erőfeszítésnek, amely a szerző napjait kitölti. Szabadidő-tevékenység, ha úgy tetszik, amit az Al-Dunán vagy Pest-Budán a természettel és politikai ellenfeleivel vívott küzdelem szüneteiben űz, vagy esténként pihenésképpen. Mi ez a pár ezer oldal a Széchenyi által alapított intézmények és létesítmények sokaságához képest? Mely utóbbiak maguk is csupán a vázát alkotják a Széchenyi korában és Széchenyi működése nyomán bontakozó polgári társadalomnak, egyesületi és közéletnek.
Aki a politikát építkezésnek fogja fel, mifelénk előbb-utóbb csalódottan fog elmenekülni a hatalom közeléből, amelynek jóváhagyását ugyan nem nélkülözheti munkájához, de melynek korrumpált eszközeivel soha célt nem ér. Széchenyi törekvéseihez nem híveket gyűjt, hanem íveket, önkéntes felajánlásokkal. Ezen a ponton válik el a civil mozgalom útja az úgynevezett nagypolitikától. Amit a nemzet önerejéből véghezvihet, ne a hatalomtól várja, hanem a polgárok egyesülésétől. Ne jogaikat követeljék az emberek, hanem a kötelességeiket teljesítsék. A közcélú magánkezdeményezéshez nincs szükség a választóktól nyert felhatalmazásra, hiszen a résztvevők nem mások nevében, legfeljebb a mások javára cselekszenek – lelkiismeretük szerint. Vezetőiket nem választják, a vezetők választanak maguk mellé alkalmas társakat – hídépítés, lófuttatás, gyáralapítás, színtársulat másképp sikeres nem lehet.
Az antipolitikának, vagyis az állam intézményrendszerén kívüli „civil” politizálásnak az újkori Magyarországon erős hagyományai voltak békében és háborúban egyaránt. Mi egyébnek lehetne hagyománya ott, ahol a törvényhozás, a bíráskodás, a katonaság és a befolyt adó hosszú évszázadokra idegen kézbe kerül? A végvárak védelmétől a nyelvújításig, az ispotályoktól a könyvkiadásig, ami az országban létrejön s fennmarad, a kormányzó hatalomtól elhanyagolt, cserbenhagyott vagy éppen üldözött önkéntesek áldozatvállalásából születik. Széchenyi ennek a civil önvédelmi és társadalomépítő hagyománynak a folytatója, nem a semmiből jön.
Ez a hagyomány ma időszerűbb, mint valaha. A Széchenyi-kortárs francia arisztokrata, Alexis de Tocqueville félelmei ugyanis azóta sorra beigazolódtak a demokratikus kormányzással kapcsolatban: a többség jóváhagyására hivatkozó hatalom önkényes eljárásaival szemben az egyén és a közösség erőteljesebb védelemre szorul, mint valaha. S az önvédelem eszközeit a formális jog nem biztosíthatja, csak a kölcsönös segítség, az önkéntes társulás é