Mulatás Magyarhonban

Ez ügyben mindenképpen belebotlunk abba, hogy sírva vigad a magyar, ami nem sok jót ígér. Nekünk nincs karneválunk, se brazil, se velencei, halloweenünk sincs, a Valentin-napunk egy kopírozott röhej. Mi évtizedek komoly tréningjével leszoktunk mindenfajta vidámságról. Temetéshez, újratemetéshez profin értünk. Gyász és pompa, fogadkozás és búcsú, könnyek, koszorúk. Utána köszöntők és poharak emelgetése. Aztán jön Trianon, Don-kanyar, Rákosi, Recsk, az ÁVO és a Gulag. Mire mindenki kellő mennyiségű italt leeresztett a torkán, részben sírva egymás nyakába borulunk, részben megállapítjuk, hogy egyedül vagyunk ebben a szláv tengerben, és nem szeret bennünket senki.
Az utóbbi húsz évben kis szünetekkel, de a helyzet semmit sem javult. Két országos bálunk közül az operabál komikus ruhákba bújt celebek, „üzletemberek” és magamutogató politikusok találkahelye, a füredi Anna-bál a lányos anyukák szívét dobogtatja, az egyetemiek meg belterjesek. Egyik sem simult bele a magyar társadalom hétköznapjaiba, senkit sem ismerek, aki az operabál hallatán felrikkantott: Hű, de jó buli lesz! A jó bulik visszaszorultak a négy fal közé, vagy elsorvadtak. Végül is, ha merünk kicsik lenni, akkor minek ugráljunk. Nem úgy Amerika. Előbb jókat mulattam a filmeken mutatott butuska iskolai ünnepségeken, amelyekben butuska kisfiúk és kislányok szerepeltek a szülők túláradó szeretete közepette. Aztán a versenyek, ahol harsányan drukkolnak egyik vagy másik csapatnak. A pomponlányság mint kitüntetés. Sokára értettem meg, hogy a könnyed lazaságot, az önbizalmat és a jó kedélyt az amerikaiak ezeken a közös eseményeken tanulják meg egész életükre.
És mi? Mi miért nem vagyunk jó kedélyűek és könnyedek, miért vagyunk nehézkesek és kedélytelenek? Pedig egy falusi lakodalomban azelőtt kirúgták a ház oldalát egymás megviccelésével, a vőfély rigmusaival, a cigányzenekar zseniális rögtönzéseivel, a menyasszonytánccal, a kontyolóval. Sőt, létezett a csigacsináló, ahol a lányok-asszonyok csigát sodortak a lakodalmi húsleveshez, a legények meg a lányokat mustrálgatták némi házibor mellett. Vagy az aratóbálok. Ma már senki nem görnyed kaszával a tűző napon, és nem eszik kaszáslevest szilkéből, de a községházán ott díszeleghetne a hatalmas búzakoszorú – valaki tán meg tudná kötni – Isten áldásával és nagy nyári aratóbállal. Vagy a szüret. Ami azelőtt nem arról szólt, hogy kommandósok helikopterről lesték az „alkalmi munkavállalókat” – a rokonságot – a tőkék közt, hanem a jókedv, az összetartozás és a közös munkálkodás összehozta emberekről. Legendás szüreti bálokról, ahol még a kutyák is mustot ittak.
Bocsánat, Brüsszel, de azok a régi disznótorok! Szegény pára, legelébb dinsztelt vérként testesül meg alapos pálinkaöntettel. Később működésbe lép a nagy kaláka: a férfiak perzselnek, darabolnak, az asszonyok mossák a belet, rotyog a toroskáposzta, az orjaleves. Töltik a kolbászt, begyújtanak az udvari tűzhelyekbe, ahol óriási üstökben sül a zsír és a tepertő. Vacsorára mindenki hullafáradt, de a disznó feldolgozva, étel az asztalon, kezdődhet a hajnalig tartó eszem-iszom. Hány majálison voltam én, amit nem előzött meg kötelező felvonulás, de anyánk hozta a cseresznyét, a kenyeret, a szárazkolbász utolját az uzsonnához. Mi, gyerekek sárkányt eregettünk, gombát szedtünk, kellő mennyiséget rosszalkodtunk, és igen jól mulattunk. Hol vannak továbbá a búcsúk, zarándokutak, ilyen-olyan helyi napok? Kordon és rendőri készültség nélkül. Szabadon, könnyedén, lazán. Fel a fejjel, menni fog!