Pyrker és Petőfi

Hosszú, félnapos útra vállalkozott a lilienfeldi cisztercita apátság felé tartván egy húszesztendős fiatalember, Pyrker László 1792 őszén, hogy felvételét kérje a szerzetesrendbe. Éjszaka lett, mire a kis faluba ért. A holdsütésben megtalálta a fogadót, amely mellett nagy urasági épület emelkedett; szemben apró nádfödeles házak. Keze már a kilincsen volt, amikor vad dorbézolás kiszűrődő hangjaira lett figyelmes: a csárdában minden jel szerint fékevesztett emberek mulatoztak. Kissé elbizonytalanodott, hiszen szerzetesjelöltként csöndesebb szállásra vágyott, de az éhség és a fáradtság nem engedte továbbutazni. „Abban a pillanatban, amikor ajtót nyitottam, megláttam néhány vad külsejű és magatartású fiatalembert” – mesélte el tizenöt évvel később az esetet, amikor már tirnizi plébános volt. Verték a cimbalmot, a legények vad dühvel táncoltak, ordítoztak: „Hej, te cigány! – kiáltotta az egyik –, játszd el a legőrültebb nótádat, mert ma testemet-lelkemet eltáncolom!” A másik a kocsmárosnénak bömbölt: „Ide a legjobb borát, amely olyan vén legyen, amilyen az öregapám volt!”
A mulatozás vad hangjait kopogtatás törte meg: a szomszédos uradalomból küldték át a szolgát azzal az üzenettel, hogy ne lármázzanak a vendégek olyan borzalmasan, mert az uraság nem tud aludni. Erre a legények visszataszító röhögések közepette gúnyosan kiabálták ki: „Menjen a pokolba az urad!” Becsapták az ajtót, majd ráparancsoltak a cigányra, hogy még vidámabban, még hangosabban muzsikáljon. Pokoli hangzavarban ismét kopogtattak, de ezt a mulatozók már meg sem hallották. Halvány arccal egy gyerek lépett a szobába. „Daloljatok halkabban, anyám beteg, nem bírja ki a lármátok mellett! Ó, az én beteg, haldokló anyám! Irgalmazzon az Isten!” A legények erre elcsendesedtek, leintették a cigányt, hogy hagyja abba a muzsikálást, kiitták a borukat, és csöndben távoztak.
Nem véletlenül tűnik ismerősnek a történet, hiszen ugyanezt beszéli el Petőfi Sándor 1847 augusztusában Szatmárban írt híres Falu végén kurta kocsma… című költeménye. Mi lehet a hasonlóság oka? Vándormotívum a dorbézoló, vad társaság megszelídülésének históriája, vagy inkább Petőfi értesülhetett valahogyan jártában-keltében a fiatal Pyrkernek a vers keletkezésekor már több mint fél évszázada esett különös kalandjáról? A véletlen egybeesés ugyanis aligha valószínű a számtalan azonos részlet miatt.
Korántsem olyan egyszerű a kérdés eldöntése, mint amilyennek első pillantásra látszik. Az 1772-ben született és meglehetősen kalandos életút után az egri érseki székbe kinevezett Pyrker ugyanis gazdag irodalmi termést hagyott hátra, de az eddig kiadott, feldolgozott, értékelt munkái között nem találunk erre a történetre.
Pyrker László családja tiroli német eredetű; apja uradalmi tiszttartó volt, erőskezű, kissé hiú ember, aki állami hivatal felé szerette volna kormányozni fiát. Pyrker már fiatalon olyan tanáregyéniségekkel találkozott, mint Virág Benedek és Ányos Pál. Ányossal szoros barátságot is kötött, a pap költő halálos ágyán, 1784-ben a kor egyik divatos imakönyvét, az Officium Rakoczianumot ajándékozta Pyrkernek, amelybe saját ajánló költeményt is írt. Pyrker ekkor még leginkább talán a katonai pálya iránt érdeklődött, ám apja iránti engedelmességből Pécsre utazott bölcseletet tanulni, majd Pesten keresett állami szolgálatot a helytartótanácsnál – nem sok eredménnyel. Így aztán más megélhetés után kellett néznie, hiszen már nemigen számíthatott családja támogatására. Egy itáliai gróf titkára lett Palermóban, akinek kíséretében egész Nápolyig elutazott. Itt azonban történhetett vele valami, mert felmondott, és kalandos úton, részben hajóval hazautazott szülőfalujába. Húszéves volt, de még mindig nem tisztázódott a hivatása. Bécsben ismét a katonai pályával próbálkozott, és amikor újabb akadály merült fel hadapródsága tekintetében, valósággal összetört. Egy régi ismerőse, Raphael úr bátorította, aki II. József rendelkezéséig cisztercita szerzetes volt. Ő buzdította, hogy ismerkedjen meg a szerzetesi élettel. Pyrker el is látogatott a lilienfeldi apátság bécsi házába, nem is egyszer, hanem háromszor, de az apát sohasem tartózkodott ott. Végül elmondta, mi a szándéka, és a felügyelő Lilienfeldbe irányította. Az eseményt így írta le német nyelvű önéletrajzában: „Egy alkalommal egy úr lépett be a szobába, és a felügyelő örömmel kiáltott fel: »Milyen szerencsés véletlen! Alt úr, a lilienfeldi fiúiskola tanára és zenei igazgatója éppen onnan jött. Örömmel elviszi önt magával.« […] Egész éjszaka utaztunk – írta Pyrker –, és október 8-án, vasárnap délelőtt érkeztünk meg a lilienfeldi apátságba.”
Pyrker László erre az esetre emlékezik írásában. A Bécs–Lilienfeld közötti mintegy száz kilométeres út tíz órát vett igénybe akkoriban, így ha este indultak, valóban reggelre érkezhettek meg. Ám az idős emlékiratíró érseket megcsalta az emlékezete, hiszen 1792-ben október 8. hétfő volt. Ennél azonban érdekesebb kérdés, hogy a hosszú éjszakai út alatt megállhattak-e valahol egy falu kocsmájában, és előfordulhatott-e, hogy 1792-ben egy osztrák „csárda” éppúgy cigányzenészekkel legyen tele, mint mondjuk egy szatmári.
A Pyrker-történet forrása ugyanis nem az egri érsek önéletrajza, hanem a Der Prediger und Katechet című, Regensburgban kiadott prédikációs folyóirat 1880-as száma, annak is a Miscellen rovata. A kis írásnak nincs szerzője, a címe pedig: Doch noch ein Fünklein Gutes – Mégis egy kis szikrácskája a jónak. Pyrker ekkor már nem tiltakozhatott, hogy a vele szemben nem kifejezetten monarchista érzületű Petőfivel hozták kapcsolatba indirekt módon, mint ahogyan Petőfi motívumkölcsönzésével sem fejezhette ki egyetértését vagy az amiatti rosszallását, hiszen 1847-ben meghalt, s Petőfi verse is csak posztumusz jelent meg, 1851-ben.
Egyébként a történetet az ötvenes években Korompai Lajos katolikus áldozópap fedezte fel, amikor az ipolynyéki plébánián olvasgatta a Der Prediger und Katechet régi példányait, és meg is osztotta felfedezését a Vigiliával. Kunszery Gyula 1958 áprilisában rövid közlemény formájában jelentette meg az érdekes egybeesés felfedezését, latolgatva, hogy vajon hallhatta-e Petőfi Pyrker László történetét, vagy inkább a prédikációs lap adta elő a német ajkú és császárhű olvasóközönsége számára „becsomagolt” és Pyrker nevével szentesített formában Petőfi versének elbeszélhető történetét. Kunszery minden lehetőséget megvizsgált, és arra a következtetésre jutott, hogy Pyrker utazhatott Magyarországról Lilienfeldbe, szemtanúja lehetett a jelenetnek; Petőfi pedig, ha nem is személyesen a Kazinczy által is nagyra becsült, „colossalis nagyságú férfinak” tartott Pyrkertől, hanem az egri kispapoktól hallhatta a történetet, akiknél 1844 telén, mikor Debrecenből Pestre gyalogolt, néhány felejthetetlen napot tölthetett. Esetleg a Pyrker bizalmát élvező, az érseki irodán szolgálatot teljesítő Tárkányi Bélától is hallhatta az érsek példázatát. Tárkányival jó barátságot ápolt, később meleg, baráti levelet váltott, megköszönte a vendéglátást.
A feltételezés egyáltalán nem tűnik fantasztikusnak, egy szépséghibája azonban van, amelyről Kunszery a legkevésbé sem tehet, és ez Pyrker Mein Leben című önéletírása. A szöveg ugyanis egyértelművé teszi, hogy Pyrker nem Magyarországról, hanem Bécsből indult Lilienfeldbe, s így valószínűleg Heiligenkreuzon keresztül utazott Alt úr társaságában, vagyis nem érinthetett olyan csárdát, amelyben cimbalom szólt, muzsikus cigányok húzták a talpalávalót. Ráadásul önéletrajzában nem is tesz említést a történetről.
Az érsek azt kívánta, halála után juttassák el a kéziratot egy könyvkiadónak. Hosszú ideig elveszettnek gondolta a filológia, mígnem a harmincas években egy kutatónak sikerült rábukkannia a Wiener Nationalbibliothekban. 1958-ban Budapesten persze egyáltalán nem volt lehetőség a szöveg ellenőrzésére, nyomtatott formában pedig csak 1966-ban jelent meg, így nem csoda, ha Kunszery feltételezésekbe bocsátkozott Pyrker útjával kapcsolatban. Okfejtése egyébként logikus, olyannyira, hogy talán érdemes lenne tovább kutatni: vajon nem lehetséges-e, hogy Pyrker László tirnizi plébános korában nem egészen így mesélte el történetét, s a dorbézoló, tobzódó legények meghunyászkodásának nem első lilienfeldi útja alkalmával volt szemtanúja, hanem máskor, amikor nem Bécsből, hanem Magyarországról utazott az apátságba. Erre ugyanis sokszor volt alkalma, s az apátság, ahol papi életének elejét töltötte, annyira közel állt hozzá, hogy ott is temették el. Egri egyházmegyéjéért dobogó szívét viszont egy urnában Egerben helyezték örök nyugalomra.

Falu végén kurta kocsma…

Falu végén kurta kocsma,
Oda rúg ki a Szamosra,
Meg is látná magát benne,
Ha az éj nem közelegne.

Az éjszaka közeledik,
A világ lecsendesedik,
Pihen a komp, kikötötték,
Benne hallgat a sötétség.

De a kocsma bezzeg hangos!
Munkálódik a cimbalmos,
A legények kurjogatnak,
Szinte reng belé az ablak.

„Kocsmárosné, aranyvirág,
Ide a legjobbik borát,
Vén legyen, mint a nagyapám,
És tüzes, mint ifju babám!

Húzd rá cigány, huzzad jobban,
Táncolni való kedvem van,
Eltáncolom a pénzemet,
Kitáncolom a lelkemet!”

Bekopognak az ablakon:
„Ne zugjatok olyan nagyon,
Azt üzeni az uraság,
Mert lefeküdt, alunni vágy.”

„Ördög bújjék az uradba,
Te pedig menj a pokolba!
Húzd rá, cigány, csak azért is,
Ha mindjárt az ingemért is!”

Megint jőnek, kopogtatnak:
„Csendesebben vigadjanak,
Isten áldja meg kendteket,
Szegény édesanyám beteg.”

Feleletet egyik sem ad,
Kihörpentik boraikat,
Végét vetik a zenének
S hazamennek a legények.

Szatmár, 1847. augusztus