Megpróbáltam megfesteni a Napot. Évezredes vonalakkal, tussal, egyetlen szusszal. Ott görnyedtem kezemben az ecsettel, s még mártás előtt eszembe jutott, nemrég olvastam: a vonal nem más, mint sétára indult pont. Ugyan már, semmi az egész. Könnyű séta. Négy vonásból álló kandzsi, azaz kalligrafikus írásjel, egy a több tízezer közül, amelyek összességével a japánok képesek megrajzolni az egész univerzumot. Hatszor futottam neki.
Zen buddhista nyugalommal mosolyog a grafikusból előbb a japán kalligráfia szerelmesévé, majd gyakorlójává, végül japánszakértővé lett alkalmi mester, ne keseredjek el. Nyugati emberhez képest egész szép teljesítmény. Gáncs Nikolasz könyvet is írt a japán írásművészet szellemiségéről. Shodo, az ecset útja. A tus „csak” vonalat húz, a kéz végrehajt, az utat a lélek járja. Gáncs Nikolaszt az nyűgözte le a zen kalligráfiában, amit nem lát. Az a nyugati civilizációtól idegen elegancia, ahogy a japánok néhány tusvonással képesek ábrázolni azt is, amit soha nem vetnek papírra. Ránéz az ember egy rajzra, és ha a hegyek sziluettje mögött nincs ott a napkorong, akkor is egyszerűen tudja.
Ülünk körülötte egy virágba borult sakura, azaz cseresznyefa alatt a füvészkertben, hallgatunk. A kert hagyományossá lett tavaszköszöntő ünnepének főszereplője a sakura, de virágzik a tulipánfa és kit tudja még, mi minden. A fűszálak között hangyák piszmognak, zen béke honol. Nyugalomsziget a nyócker kellős közepén, teázgató japánokkal, sütkérező pestiekkel. Hét végi haiku. A virágnéző ünnepségeket (japánul ohanami) az egész országban tartják, és sakuravirágzás idején még a japán diplomaták is kivonulnak a felhőkarcoló-falanszterekből egy parkba, piknikeznek, örülnek a tavasznak. Tiszavirág-életű ünnep az ohanami, a virágnézés pedig arrafelé egyáltalán nem hóbort. Mindössze néhány napig tart, amíg a szirmok le nem hullanak. Ilyenkor még a televízió is naponta bemondja, az ország egyes részein virágzik-e már a cseresznyefa, nehogy valaki elszalassza az év egyik legszebb ünnepét. Már csak azért se, mert a sakura virágának Japánban szimbolikus jelentése van. Aki elidőzik egy virágzó cseresznyefa árnyékában, a hagyományok szerint részesül a benne rejlő egyszerűségben, tisztaságban. Ha belakta a nyugalmat, papírt és tust ragad. Van abban valami szép, hogy épp a világ egyik informatikai agytrösztjében mind a mai napig hagyománya, sőt divatja van a naplóírásnak. És nem pusztán a blogolásnak. Európa egyik fogyasztási fellegvárában, Londonban tavaly ilyenkor rendezték meg az első „slow down” fesztivált a lassítás jegyében, amelynek egyik programja így szólt: visszavezetés a kézírásba. Nem vicc. A szájberen szocializálódó Y generációnak külön kurzuson próbáltak kedvet csinálni a betűvetéshez.
Kóstolunk még propoliszt, lépest, édesharmat-, facélia- és medvehagymamézet, s közben a haikuverseny szösszeneteit nézegetem. Egyet fel is jegyeztem: „Arccal a földnek. / Tarkómra virágszirom hull. / Megfordulok.”
origo.hu
Tragédia történt egy biliárdversenyen
