Néhány napja tért haza a Magyar Állami Népi Együttessel egy hosszú franciaországi turnéról. Huszonegy fellépés egy hónap alatt. Hogy bírta?
– Van egy módszerem, amivel túl tudok jutni a mélypontokon. Minden fellépésnél keresek egy-két arcot, és aznap este nekik énekelek. Pályám elején a Honvéd Táncegyüttessel is sokat utaztam, volt, hogy fél évet külföldön töltöttünk. Kollégista múlttal végképp nem volt furcsa, hogy egy busznyi emberhez kell alkalmazkodni, és mindennap találni kell valamit, ami továbblendít. Szeretem estéről estére egy picit emelni a lécet. A turné „feladata” egy francia–magyar szám volt. Évekkel ezelőtt a kezembe akadt egy francia kiadvány olyan tizenhetedik századi francia dallamokkal, amelyek aztán nyomot hagytak a magyar folklórban is; nálunk általában virágénekként honosodtak meg. Például az „Elment a két lány virágot szedni…” kezdetű népdalunk eredetije is egy francia ballada. Elkezdett érdekelni a téma, elmentem a Zenetudományi Intézetbe Paksa Katalinhoz, mert hallottam, hogy neki van hangzóanyaga is a francia dalokhoz. A kölcsönkapott CD alapján készítettem átdolgozásokat, de még nem éreztem késznek. A turnéra készülve megmutattam a lemezt az együttes zenei vezetőjének, Kelemen Lászlónak is, kiválasztottunk két francia dallamtöredéket és a magyar párhuzamait, meghangszereltük, lefordítottam, és korhűen, az archaikus kiejtési szabályoknak megfelelően megtanultam őket. Úgy hathatott a francia nézőkre a két ballada, mintha moldvai csángó népdalokat énekeltem volna olyan magyaroknak, akik még soha nem hallották ezt a sokszor nehezen megfejthető, archaikus nyelvet.
– Részt vett a Naplegenda produkcióban, énekelt tucatnyi lemezen, évek óta énekel a Magyar Állami Népi Együttesben, a legtöbben azonban a Szalóki Ágival és Bognár Szilvivel közös Szájról szájra produkcióból ismerik. Etnodíva. Azóta önt is így emlegetik…
– Mindhármunkat meglepett, hogy mások milyen nagy jelentőséget tulajdonítottak a közös lemezünknek. Az etnodíva címkét túlzónak, idegennek érzem. Nagy nehezen elfogadtam persze, hogy a közönség megszólítása érdekében szükség van hasonló hangzatosságokra, és éreztem a kampányolók jóindulatát is, de a sztár, a celeb és a díva szavakat annyira lejáratták már, hogy inkább kínosnak érzem. Arról nem is beszélve, hogy teljesen szembemegy azzal, amit mi képviselni szeretnénk. Mindig hittem az egyszerűség erejében. Nem hiszem, hogy a közönségnek pont a szemfényvesztésre, az efféle csalogatásra lenne szüksége.
– A legtekintélyesebb világzenei magazin, a brit Songlines márciusi számához fűzött magyar népzenei kiadványra több felvételét is beválogatta a zsűri. Mit jelent ez önnek?
– Nagyon megtisztelő, de nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget, mint egy itthon elért szép sikernek. A tradicionális népzene itthon a margóra szorult. Nem a kishitűség szól belőlem, de azt gondolom, a világpalettán már csak a nyelv miatt is mindig csodabogarak maradunk az autentikus magyar népzenével. Hosszú távon nem lehet bebetonozódni külföldi piacokon, mindig jön újabb, érdekesebb. Bárhol a világon a magyar kultúrához kötődő embereknek énekelni, őket közösséggé formálni zenével, szöveggel, sokkal mélyebb élmény előadóként is.
– Az idei táncháztalálkozó résztvevői konferencián foglalkoztak a mozgalom jövőjével, identitásformáló erejével. Hogy látja, van miért aggódni?
– Lassan az unokái nőnek fel annak a nemzedéknek, akik a mozgalmat elindították. Nem aggódom, hogy nem lesz utánpótlás. Pál István Szalonna az egyik ékes példa arra, mire van szükség ahhoz, hogy a folklór megújulva tovább éljen – egyéniségekre. Sokan nem is azt fülelik, mit játszik, sokkal inkább az összhatást, a hogyant. Amikor a mozgalom elindult, a népzene újrafelfedezésének önmagában hihetetlen közösségformáló ereje volt. Ma már ez nem elég. Egyre aprólékosabbá vált a kutatás, régiók helyett falvakra irányult a figyelem. Mezőségi helyett már palatkai, buzai, visai táncházba járnak az emberek. Több ezer órányi archívummal a tarsolyunkban már nincs misztikum, csak le kell venni a polcról, amit az elődök felkutattak. Finomodott a tudás, nagyobb az elvárás is. Néhány csokorba szedett népdallal nem lehet csak úgy kiállni a színpadra: előadóként is helyt kell állni.
– Jár gyűjteni?
– Egy időben az a vágy hajtott, hogy új, még eddig fel nem kutatott dalok után menjek, aztán rájöttem, felesleges. Kiválasztottam a nekem legjobban tetsző énekeseket, akiket újra és újra felkeresek. A finomságok érdekelnek. A személyesség. Ha a Mezőségen járok, biztosan betérek Visán Papp Andráshoz, Magyarvistán Gergely Erzsi nénihez, Szászcsáváson Lunka Erzsihez, Magyarszováton Maneszes „Láli” Józsefnéhez, Őrkőn a Mucsel családhoz. Ha tehetném, hosszabb időt töltenék náluk. A már ezerszer hallott dalokban is mindig felfedezek valami újat, egy-egy hajlítást, dallamrészletet, érzelmet. Úgy tudok örülni nekik, mint valami kincsnek.
– Alighogy megjött Franciaországból, újra csomagol. Jut ideje tervezni?
– A Labirintus című kortárs darabot Dortmundba visszük egy rangos fesztiválra (a darabot vasárnap mutatják be a Művészetek Palotájában; részletek a 15. oldalon – a szerk.), aztán Álomidő címmel új produkcióra készülünk a Magyar Állami Népi Együttessel. Három éve dolgozom fejben egy újabb szólólemezen, úgy néz ki, őszre az is sikerül. Nagyon várom a Bartók-lemezem színpadi változatának bemutatóját; Pár-ének címmel Silló Sándor rendezi meg a júniusi miskolci operafesztiválra. Rengeteg a feladat, sok minden érdekel. Csak egy biztos: a folklórtól nem szeretnék elszakadni.
origo.hu
Vörösnyakú úttörők, sátortábor, málnaszörp - így táboroztunk, amikor még igazi nyarak voltak
