Bő évszázada már, hogy Verne Gyula nevét ismeri a magyar olvasó. A francia írónak, Jules Gabriel Verne-nek a magyar tárgyú Sándor Mátyás, Várkastély a Kárpátokban, A dunai hajós mellett a negyven esztendőn át írt évi két-három regényének csaknem mindegyike megjelent nyelvünkön. S mondhatni, a világ minden országában ismerik a szerzőt a Grant kapitány gyermekei, a Hódító Robur, az Utazás a Holdba és sok más könyve révén. Hazánkban a tudományos-fantasztikus irodalom korszakalkotó alakját mindmáig magyaros névvel emlegetik, Verne Gyulaként. Hozzá hasonló szerző a magyarrá tett keresztnevű német író, May Károly, az ő Winnetou – A vörös gentleman című könyve magyarul először 1893-ban látott napvilágot. Megjegyzem: az utóbbi évek fiatal nemzedéke körében egyre kevesebben ismerik Vernét és Mayt; nemrég megkérdeztem elsőéves egyetemi hallgatóimat, s egyetlenegy sem olvasott tőlük. Egyébként irodalomismeretükre jellemző, hogy az „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta; / Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben, / Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben” szövegdarab szerzőjét egy szemináriumi csoportban némi zavart csönd (!) után valaki Petőfi Sándornak vélte…
A Verne Gyula- és May Károly-féle megnevezés régóta nem szokás nemzeti műveltségünkben, igyekezünk megtartani az eredeti, idegen nevet írásban is, kiejtésben is. Ez régen sem volt mindig így, gondoljunk csak keresztneveinkre, se szeri, se száma közöttük a megmagyarosodottaknak az Erzsébettől a Istvánig. A nyelv használói előbb-utóbb saját nyelvük hangtani felépítési szokásaihoz, rendjéhez igazítják az idegenből jött szót – ha közszó, ha tulajdonnév. A folyamat sokszor évszázadokig tart, ezért csak a nyelvtörténészek tudják esetleg kibogozni egy-egy szó eredetét.
Van egy másik változási lehetőség is. Szent István óta évszázadokon át a latin és bizonyos mértékben a környező idegen nyelvek is hatottak a magyarra. A műveltség legkülönfélébb ágazataiban oly sokáig egyeduralkodó latin hatására olyan alakulatok születtek, mint a dorgatórium, szilvórium vagy pipatórium, ezek a dorgálás, szilvapálinka és pipaállvány latinosított megnevezései, utóbbiakat pipázgató és a papramorgót meg nem vető eleink tréfás kedvükben alkották. Effélékre manapság is akad példa: bronzárium, szélhámia.
Mostanában ritkán magyarítunk meg tulajdonneveket, talán efféle a Dreher, amelyet az írásképnek megfelelve mondanak még a rádióbemondók is, holott a nagyipari sörgyártás magyarországi megindítója, a Schwechatból hazánkba telepedett jeles iparos nevét „dréernek” kellene olvasni. Legtöbbször azonban angolnak vélnek minden idegen nevet. Az egyik rádiónkban Michael Haydn keresztnevét „májklnak” olvasta a bemondó, amit nem ment, hogy a nagy osztrák zeneköltő két hangversenyévadot Londonban töltött. Nemegyszer hallottam rádióriportokban Louis Braille nevét ugyancsak angol olvasati mintára kimondani. Ő, minthogy háromévesen balesetben megvakult, domborműves pontokból épített fel írást, kottát, sőt telefontárcsát és írógépet is. Braille francia tanító volt, így akár „brájírást” is mondhatunk. Karinthy Frigyes Széljegyzetek az eszperanto-kongresszushoz című írásában ez áll: „A nézőtéren is nagy számban ülnek vakok. Eszperantóul beszélnek. Eszperantóul írt Braille-rendszerű ujj-írást olvasnak.”
S ha már Karinthynál tartunk, ő természetesen úgy játszott a tulajdonnevekkel is, mint más szavakkal: Paul Charles Morphyt, a XIX. század világhíres amerikai sakkozóját „a sakkozás Shakespeare-jének vagy egyszerűen Sakkszpírjének” tartotta. Hajdanta szokásban volt a nagy drámaírót is Sékszpír Vilmosként megnevezni, még a XX. század elején is így írta a nevet Rákosi Jenő. Egyébként éppen Shakespeare hazájában angolosan szokás például Horatius nevét kimondani. Egy 1956 után Angliába emigrált és később neves irodalomtörténész önéletrajzi könyvében elmondja, hogy itthoni latin tanulmányai ellenére kínos perceket élt át, minthogy az ánglus professzorok a felvételi beszélgetésen bizonyos „Horész (=Horace)” nevű antik költő felől érdeklődtek tőle, akit ő a gimnáziumban és a szegedi egyetemen is kizárólag „Horáciuszként” hallott és mondott. Az utóbbi években egyetemi hallgatóim, ha egyáltalán megjegyzik Charles Bally svájci egyetemi tanár nevét, akinek stilisztikai munkássága is jelentős, rendre „bélinek” mondják a genfi tudós „bálinak” mondandó nevét (természetesen keresztnevét is angolnak vélik).
origo.hu
Ez a KRESZ-szabály sokaknál kiverte a biztosítékot
