Tárlattá finomult belső titkok

Rózsássy Barbara alig élt meg három évtizedet, már jegyzett személyisége a magyar intellektuális, szakrális, filozofikus költészetnek. Számos antológia és négy finoman metszett ívű verskötete jelent meg (A suttogással telt szoba; Barlangnyi álom; Pater noster, Dante; Éjszakai tárlat). A költészet napja előtt az ifjú művészt kérdeztük.

2010. 04. 19. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Pályája elején Kárpáti Kamilnak sokat köszönhetett. Hogyan emlékszik a kezdetekre?
– Még kamasz voltam, mikor a Stádium Kiadó köré csoportosuló fiatalok közé kerültem. Mindnyájunk számára, akik részt vehettünk az ott folyó műhelymunkában, meghatározó évek voltak ezek. Kárpáti Kamil nemcsak mesterünk volt, szellemi nevelőnk, hanem olyan valaki, aki átsegített kamaszéveink bizonytalanságán, megtanított emberré lenni. Ami – így utólag tudom – sokkal nagyobb feladat, mint a mesterségbeli tudás elsajátítása. Társaim példáján csakúgy, mint a magamén, azt láttam: legnehezebb mindig az önmagunkkal való szembenézés, márpedig ez a költővé érés hosszú folyamatában megkerülhetetlen dolog. Aki önnön tükrébe belenézni nem képes, menthetetlenül tévútra jut, hiszen a világot csak önmagunk által ismerhetjük meg. Ez a fajta megismerés egy költőnek, aki a hétköznapi síkon kifejezhetetlen valóság kifejezésének eszköze és közvetítője, nem csupán játszótere kell hogy legyen, ahol szavakkal labdázhat, bújócskázó sorokat keresgélhet, hanem morális kötelessége. Esetemben talán a kelleténél hosszabb időn át tartó önmagammal vívott harc vezetett ennek megértéséhez. Így lehetett, hogy míg első két kötetem gyors egymásutánban látott napvilágot (1998-ban jelent meg A suttogással telt szoba, egy évre rá pedig a Barlangnyi álom), harmadik könyvem sokat váratott magára. Sok idő telt el, amíg rájöttem, a vers nem olyan dolog, amit az ember magának választ: a költészet az, ami őt kiválasztja.
– Ön a lírájában kultúrélményeit rendkívüli intenzitással párolja belső élménnyé. Mégis mi tette önt elsősorban a szavak avatott művészévé?
– Hadd értelmezzem általánosan a kérdést, vagyis: mitől lesz költő a költő? Talán még ma is – abban a közegben, ahol a költészet otthona már régen nem a pazarul kivilágított báltermek világa, sokkal inkább a poros pincék homálya – vannak néhányan, akik ki merik mondani, a tehetség érték, mindannyiunk közös kincse. Azt már csak kevesen látják (és sajnos legkevesebben a tehetséggel megáldottak közül), hogy ez önmagában csak egy fél, amihez hozzá kell tenni a másik felet, ha azt akarjuk, életképes egésszé váljon: a külvilágot. Hogy ez mennyire igaz, bőrünkön tapasztaltuk. Amikor egy fiatal „költőpalánta”, aki még vágyai és tervei mindent elhomályosító fátylába burkolva tekint a nagybetűs jövő felé, először szembesül a világgal, amely már réges-régen lemondott róla, nagy eséllyel dobja sutba tehetségét. Aki pedig állja a próbát, annak nagy kitartásra, rengeteg munkára lesz szüksége ahhoz, hogy tehetséges reménységből költővé váljon.
– A képzőművészet és Dante mellett kiket tart mesterének?
– Mesteremnek elsősorban Kárpáti Kamilt tartom, úgy is mondhatom, valamiképp rajta keresztül, az ő szellemiségén átszűrve jutott el hozzám mindaz, amit értékesnek tartok. Ez a szellemiség pedig nem más, mint az egyetemes, a mindent átfogó és mindenen felülemelkedni képes művészeté. Az a közeg, amely időtől és tértől függetlenül képes magába sűríteni a mikrokozmoszt, amelynek olyan nagy mesterek, mint Dante vagy Babits Mihály magától értetődő részei. Ez számomra egy kapcsolódni akarást jelent, azt, hogy egy határtalan szellemi közösség részévé válhassak.
– Fontos önnek a szakmai vagy az olvasói visszajelzés? Hogyan tekint a jövő felé?
– Az embert felmelegítik a meleg szavak, és lehűtik a fagyos tekintetek, a lényegen azonban ez mit sem változtat. Ezzel csupán azt akarom mondani, hogy minden külső körülménytől elvonatkoztatva valamiképp meg kell találni egy belső mércét, ki kell alakítani egy szűrőberendezést, amely még az utolsó előtti pillanatban segítségünkre van. S hogy kérdésének második feléhez kapcsolódjak: ez a jövő záloga is. Abban a korban, ahol egyre zavarosabbá válik, hogy mi az értékes, mi a szép, a jó, a megőrizni való, legalább önmagunkba vetett hitünket meg kell szilárdítanunk. S fel kell ismernünk végre: otthonunkat s benne önmagunkat is csak úgy leszünk képesek felemelni, ha felismerjük legigazabb valónknak, a művészetnek nem puszta létjogosultságát, hanem azt, hogy létezésünk feltétele.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.