Nagymamakoromban is emlékezni fogok rá, hogy utaztam a Kárpátalja expresszel – így foglalta össze a negyvenórás vonatozás emlékeit egy fekete hajú hölgy, ahogy fáradtan kihalászta bőröndjét a budapesti megérkezéskor. Mások még tisztelegtek egyet a tűzpiros svéd gyártmányú Nohab mozdonynak, amelyet Magyar Bertalan vasútbarát utastársunk a személyvonatot vontató mozdonyok Jaguarjaként emlegetett. Különleges utazás volt ez, hiszen magyar személyvonat hatvanhat esztendeje nem közlekedett Kárpátalja területén! A fogadóbizottságok mellett százak, ezrek mentek ki a kis állomásokra, sorompós közúti átkelőhelyekre, hogy lássák a különleges vonatot. Csókot dobáló varrónőkkel teltek meg a gyárépületek ablakai, s a kiskertekben tavaszi metszést végző gazdák két kézzel integettek az almafa mellé állított létráról.
Kárpátalja Szovjetunióhoz csatolása után a MÁV korábbi vasútvonalait átépítették a szovjet szabvány szerinti 1526 (ma 1520) milliméteres nyomtávolságra. Az érintett kárpátaljai szakaszon azonban teherforgalmi céllal meghagyták a normál nyomtávolságú pályát is, mintegy összekötő vonalként Csehszlovákia és Románia között – Magyarország kikerülésével. Mára a néhai MÁV-fővonal sokadrangú vasútvonal Ukrajna peremvidékén, gaz nő a sínek mentén. Molnár Béla országgyűlési képviselő kezdeményezésére szervezték meg a Kárpátalja expressz útját, s a szervezők meglepetésére néhány nap alatt beteltek a helyek. A különvonattal a szervezők a magyar vasút elismertségét szeretnék növelni, ráirányítva a figyelmet, milyen lehetőségek vannak a határokon átívelő gazdasági, közlekedési és turisztikai együttműködésben. Kimondatlanul az is céljuk volt, hogy növeljék a határon túli magyarok önbecsülését.
A múlt pénteken több mint háromszáz vasútbarát, Kárpátalja iránt érdeklődő magyar állampolgár, felvidéki magyarok, német és angol turisták indultak útnak a nem mindennapi szerelvénnyel. Záhonyban csaknem félezren búcsúztatták a Magyarország területét elhagyó vonatot. Osztályfőnökeik vezényletével kivonultak még az általános iskolások is. A határ után néhány kilométerrel megváltozott a hangulat. A Tiszán áthaladva komor őrtornyok szegélyezik az utat, sok helyütt látni Ukrajna kék-sárga zászlaját. Csapon egy szigorú egyenruhás hölgy vezényletével gyűjtötték be az útleveleket, és röpke másfél óra elteltével adták vissza. Igaz, ezalatt az állomás melletti téren ünnepségen köszöntötték az utasokat, akik a következő állomáson, Beregszászon megkoszorúzták Dsida Jenő emléktábláját és Petőfi Sándor szobrát. A Csapon felszállt önkéntes idegenvezetők egyike Mester András, aki civilben a Beregszásztól hét kilométerre található ezerlelkes Mezőgecse polgármestere. Elmondta, hogy a faluban tizenöt család foglalkozik szállásadással, ő maga is jó szívvel kalauzolja a településükre érkezőket. Minden évben böllérversenyt és lekvárfőző fesztivált rendeznek, szerencsére Magyarországról is jönnek már vendégek.
– Aki viszont Ukrajna távolabbi részéről keres fel minket, elcsodálkozik, hogy magyarul beszélünk, nem is tudják, hogy ez a terület valamikor Magyarországhoz tartozott. Sok tekintetben nehéz a helyzetünk, például ma már csak az ukrán pártlistákról juthat a parlamentbe képviselő, így minden magyar jelöltnek kompromisszumot kell kötnie. Még nehezebb így a magyar érdekek képviselete. Mégis azt mondom, saját magunknak ártunk azzal, ha nem tanuljuk meg az ukrán nyelvet. Egyébként a fordított asszimiláció példája, hogy tiszta magyar falunkban tíz ukrán család is él, és tagjai megtanulták a magyar nyelvet.
Kissé neheztelve elmondta azt is, hogy az anyaországi magyarok Kárpátalján járva inkább szállodában alszanak, mint családoknál, míg az ukránok a privát szállásokat keresik.
Péntek este Beregszászon, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola épületében fogadást adtak az „otthonról” érkezettek tiszteletére. Bemutattak egy fiatal tanárnőt, aki megalkotta a magyar–ukrán–angol háromnyelvű szótárt. Ő is megerősítette Mezőcsege polgármesterének szavait: a pedagógusok is úgy vélik, hogy az ukrán nyelv ismerete nélkül nincs kisebbségi érvényesülés.
Az utazókat meginvitálták egy Kárpátalja történelmét bemutató színházi előadásra. A helyi magyar teátrum színészei, statisztái, az általános iskolák felső és alsó tagozatos diákjai közreműködésével szíre vitt darab lelkiismeret-ébresztő volt egyben. Az előadás magyarjai „ne féljetek, nem megyünk haza, minket már régen nem vár a Haza!” felkiáltással búcsúztak a nézőktől, utalva a 2004. december 5-i, kettős állampolgársággal kapcsolatos népszavazás eredményére. A közönség felállva, vastapssal méltányolta a produkciót.
Szombaton Nevetlenfalunál léptük át az ukrán–román határt. A vámkezelés idején a sínek mellé felállított, megterített asztaloknál vendégelték meg a környékbeliek a különvonat utazóközönségét. A fánkos, pogácsás, házi boros fogadás szervezője, Jáger Katalin a falusi turizmus vezető aktivistája.
– Júniusban eper-, cseresznye-, augusztusban szilvafesztiválokat tartunk a környék falvaiban, húsz vendégházunk van. Szeretnénk, ha a Kárpátalja expressz útja hagyománnyá válna, jövőre már gasztronómiai bemutatóval, vásárral várnánk az utasokat. Ez a vonat megerősített bennünket magyarságunkban, jó érezni, hogy nem vagyunk egyedül, sokan kíváncsiak ránk.
Bacskai József beregszászi főkonzul a nevetlenfalui „várakozás” alatt figyelmeztetett rá, hogy bár sokrétűek a kapcsolatok az anyaország és Kárpátalja között, a magyarlakta falvak jelentős részének még magyarországi testvértelepülése sincs.
Innen a Kárpátalja expressz román területen folytatta útját. Nyolcvanhét évesen vállalkozott az utazásra a kazincbarcikai Ávéd István. 1942-ben szegődött az államvasutakhoz, forgalmi napidíjasként a második világháborút követően helyezték Tuzsérról a Nagybocskó–Gyertyánliget állomásra, majd forgalmistaként Nagybányára.
– Kalandos életem volt, de szabad időmben igyekeztem eljutni a menyasszonyomhoz Sátoraljaújhelyre, így előfordult, hogy Nagybányán reggeliztem, Királyházán átszállva Csapon ebédeltem, és Újhelyről viszszaindulva este Szatmárnémetiben vacsoráztam.
Később bélistára került, majd Miskolc mellett bányában dolgozott betanított munkásként, de egyszer mellészegődött a szerencse, s vonatfékezőként ismét a vasúthoz került. 1951-től a miskolci vasúti igazgatóságnál szállítással foglalkozó főelőadó.
– Ismertem Észak-Magyarország minden termelőegységét a kohászattól a bányászatig. Később a Borsodi Vegyi Kombinátnál szállítási szakembert kerestek. Jelentkeztem. Huszonnégy év után, 1983-ban osztályvezetőként mentem nyugdíjba, 23 iparivágány-kilométer, nyolc dízelmozdony és negyvenöt speciális tartálykocsi működtetése tartozott hozzám.
Már elhagytuk Szatmárnémeti állomását, ahol kapuként élő virágkoszorút húztak a szerelvény fölé. Kikönyökölünk az ablakon. A mellettem álló fiatalember, Háry Márk turizmus–vendéglátás szakra járt, bevallása szerint a Nógrád megyei vasúti turizmus lehetőségeiről írt diplomamunkájának az anyaggyűjtésekor hatalmasodott el rajta a vasút iránti rajongás.
– A határ menti együttműködést vizsgáltam, hogy a közforgalmú vasút miként segítheti az idegenforgalmat. Mivel az utóbbi években ezer kilométer vasúti szakasz szűnt meg Magyarországon, néha szélmalomharcnak érzem a belefektetett munkát.
Amerre jártunk lobogtak a magyar zászlók. Sokáig visszhangzott a fejemben: „Sűrűbben tessék erre jönni, mert nagyon hiányoznak!”
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
