Történeti mozgás, kormányzati mozgás

Sajátos történeti konstellációt hozott a magyar politikai arénába és a parlamenti patkóba a 2010-es választás. Az már az előző év EP-választásán is kiderült, hogy a gyurcsányi időszak katasztrofális kormányzás-nemtudásának, valamint a két rendszerváltó párt, az SZDSZ és az MDF morális, intézményi és funkcionális kiürülésének eredményeként felrobbant a balliberális politikai univerzum.
Ezzel párhuzamosan pedig a társadalmi leszakadás és politikai csalódások bázisán létrejött egy sajátos, a pártpaletta bal oldalától a jobb oldal széléig keresztbe fekvő párt, a Jobbik, amelyik sikerrel szólította meg az elitellenes, kiábrándult választókat, s eredményével jelezte, hogy biztos résztvevője lesz a 2010-től megalakuló Országgyűlésnek. A Fidesz-univerzum is európai rekordot hozott EP-választási sikereivel, s már csak az volt a kérdés, hogy az országgyűlési választások kampányában e sikert milyen arányban és milyen taktika mellett tudja megismételni a párt.

Történeti mozgásban
A választások, úgy tűnik, valóban történeti mozgást hoztak a magyar pártaréna életében. E mozgás már az új, demokratizálódott politikai rendszer átalakulása, s csak lazábban köthető a rendszerváltozás átmenetének politikai folyamataihoz.
Mindezt jól mutatja az a tény, hogy a magyar választók tömegei, több mint 3,8 millió választópolgár hitte el, hogy történelmi mozgásba lendítheti a magyar demokráciát és annak intézményeit, ha él választójogával. E történeti mozgás esélyének üzenetét egyszerre három párttól, a Fidesztől, a Jobbiktól és meglepetésként az LMP-től is hitelesnek fogadták a magyar választók.
A Fidesz az „Itt az idő!” nemzeti dalos jelmondatával, valamint a március 15-i ünnepséghez igazított kampányával kifejezetten sugallta a jelenben rejlő történelmi, történeti lehetőséget. S mint a választások esélyese minden konfrontációtól menekült, ami napi iszapbirkózássá tette volna a saját maga által kreált ünnepélyes-történeti dimenziót.
A Jobbik és az LMP más-más alapállással, kevésbé direkten, de szintén a demokrácia történeti mozgására játszott. Arra, hogy minden, ami kormánypárti, a „múlt” és annak rossz árnyéka, míg ők a „radikális változás”, valamint a „lehet más a politika” tisztaságot és megújulást hozó pártjai.
A magyar választópolgároknak e latens, nem kimondott történeti mozgásban való hitét leginkább az mutatja, hogy magas részvétel mellett is az LMP úgy tudott a parlamentbe kerülni, hogy emellett fennmaradt a komoly lehetősége annak, hogy a Fidesz kétharmados többséget szerezzen az Országgyűlésben. A parlament új összetétele alapján pedig joggal mondható, hogy három párt is történelmi sikert aratott, méghozzá nem az előző évek politikai spekulációinak mentén, hanem a pluralizmus jegyében.

A távolabbi múlt dimenziója
A választások pártarénát és kormányzati felhatalmazást totálisan átszabó eredménye egyben megnyitja annak is a lehetőségét, hogy Csizmadia Ervin kiváló megközelítését érvényesítve az új parlamenti pártok szerepét „a távolabbi múlt determináltságának tézise” szerint vegyük szemügyre. Csizmadia ez utóbbi, pártfejlődésre vonatkozó felfogása azt jelenti, hogy a jelen pártjai és ezeknek pártarénán belüli mozgástere a korábbi történeti időszakok által meghatározottak, és politikai hagyományok továbbélése tükröződik bennük. Ha ennek alapján vizsgáljuk a 2010-es pártpaletta újrarajzolódását, akkor több szempontból is hiteles lehet a „távolabbi múlt determináltságának tézise”.
Talán a leginkább történeti beágyazottságúnak a Fidesz kizárólagos kormányzati felhatalmazása mondható. Kétharmados győzelmével a legújabb kori magyar demokráciában visszatérhet az a domináns pártrendszer, amelyre nemrég Fricz Tamás is utalt e hasábokon (Új korszak kezdődött Magyarországon, Magyar Nemzet, 2010. április 13.).
A magyar népképviselet 1848-as kialakulása után, de leginkább az 1867-es kiegyezést követően a magyar párt- és kormányzati rendszer tíz-tizenöt éves átalakulások után mindig egy domináns párt tizenöt-húsz éves kormányzati berendezkedéséhez, kormányzati hegemóniájához vezetett. A példát erre leginkább a dualizmus Szabadelvű Pártja, majd az 1920. évi I. törvény után átalakult Magyar Királyság domináns kormánypártja, az Egységes Párt adja. A Fidesz és személyesen Orbán Viktor 2010-es győzelme e távolabbi múlt dimenziójában is történelminek mondható. Ugyanis a választók újra megnyitották a lehetőségét annak, hogy a kormányzati váltás mellett a domináns párt a történeti haladás fordulatát is végrehajtsa. A pártelnök személyes politikai teljesítménye, a kormányzás miniszterelnöki feladatának ismételt elnyerése szintén illeszkedik a domináns pártok miniszterelnökeinek visszatéréséhez.
A kormányfői duplázás
Sok – az örökös jelen szűklátókörűségébe szorult, s gyakran kókler – elemző temette Orbán Viktor politikai karrierjét a 2006-os választások elvesztése után. Érveik a napi politika és a hangos politikai felelősségvállalás jegyében fogalmazódtak meg. Csakhogy Orbán választási vereségei nem nagy bukások voltak, hanem hajszálnyi vereségek, amelyek mögött – különösen 2006-ban – voltak erkölcsi tartalékok a győztessel szemben. Profi hatalomtechnikai manőverekkel pedig képes volt új-régi feladatot adni pártjának, a „még (mindig) kell egy ember”, valamint a „sokan voltunk, de nem elegen” jelmondatok jegyében, s vezér szerepének kvázi le- és becserélhetetlensége miatt már ismét morális alapon tudta magát újraépíteni a 2006-os októberi események után.
Orbán Viktor még történelmi dimenzióban is kimagasló teljesítményt mutat a visszatérve duplázó miniszterelnökök között. A magyar kormányok történetében – Tisza Kálmán 1875–1890 közötti folyamatos miniszterelnöklete mellett – összesen hat politikus tudott kétszer is kormányra kerülni. A rekorder Wekerle Sándor, aki 1892 és 1918 között háromszor is miniszterelnökké emelkedett. A hat kormányfőből kettő – Nagy Imre és Kádár János – egypárti parlament és a szovjet diktatúra jegyében ismételt. Míg pártversenyben az említett Wekerle Sándor, valamint Khuen-Hédervári Károly és Tisza István a dualista Magyar Királyság utolsó két évtizedében dupláztak, a Horthy-rendszerben Teleki Pál először 1920–1921-ben, majd tizennyolc éves kihagyás után (!) került újra a miniszterelnöki székbe 1939–1941 között.
Azonban a kormányzásba visszakerülő miniszterelnökök egyike sem tudta korábban azt végrehajtani, amit Orbán Viktor: hogy ugyanannak a pártnak a vezetőjeként, a korábbi támogatottságot nagyságrenddel megnövelve nyerje vissza a kormányzás lehetőségét. A korábbi duplázók mindig pártátalakulások mellett tudtak csak visszakerülni a miniszterelnöki székbe, de soha nem a saját korábbi párt kormányzatba való visszavezetése által. E téren Orbán Viktor mindenképp veri elődeit, s egyben a legjobb hatalomjátékosnak és kimagasló pártszervezőnek mondható, aki joggal számíthat arra, hogy legalább két cikluson keresztül ő maga vezetheti az új domináns párt kormányát.

Új pártok megjelenése
A választások történeti mozgásában újra megjelent a radikalizmus térnyerése. A Jobbik sajátos keresztbe fekvő pozícióját a pártpalettán ügyesen használta ki, ám nagy kérdés, hogy miként alakul helyzete a „távolabbi múlt” meghatározottsága alapján az elkövetkezendő években. A magyar párttörténetben már a dualizmust megelőző időktől a radikális elemek – a képviselői pártoktól a szervezett pártokig – mindig csak 5-10 százalék között, és soha nem tartósan, leggyakrabban 7-8 évig maradtak csak parlamenti közegben.
Mindez egyben azt is jelenti, hogy a radikalizmus Magyarországon a népképviselet kialakulásától mindig rétegpárti jelleget öltött. Soha nem tudott olyan nagy néppárti, illetve gyűjtőpárti jelleget ölteni, mint korábban a német vagy olasz nemzeti radikalizmus. Még a jobbra tolódott politikai erőtérben is csak kis-, maximum középpárti méreteket tudott ölteni, s általában a választók inkább a domináns párt hatalomgyakorlásában hittek. Mindezek alapján bár lehet, hogy a Jobbik úgy gondolja, hogy „a magyar választók kétharmada jobbikos, csak még nem tud róla”, azonban a távolabbi múlt politikai hagyományai azt sugallják, hogy a magyar választók meg is maradnak e tudatlanságukban, ha a Jobbik is megmarad jelen radikalizmusában, s egy hét-nyolc éves dimenzióban inkább a Fidesz mellé fognak húzódni.
Az LMP, úgy tűnik, sikerrel tölti ki a két rendszerváltó párt helyén hagyott liberális űrt, és fontos történeti küldetést teljesíthet, ha kizárja köréből a szennyes múltat megjelenítő balliberális hiénapolitikusi garnitúrát. Szerepe elsősorban abban áll, hogy ne engedjen a szocialisták irányába abból a szorításból, amibe a választások eredményeként az MSZP került. Mindezek mellett, ha szakít az SZDSZ–MDF-es paktum-, zsákmány- és zsaroló politikai kultúrával, akkor kiszabadíthatja a liberális jelzőt abból a negatív fogságból, amibe került az elmúlt húsz esztendőben.

Új időszámítás
A szocialisták totális magukra maradása tehát a változásban és történeti mozgásban hívők széles tömegeinek akaratából következett be, ahogyan az új kormányzati felhatalmazás mértéke is egyszerre történelmi esély a Fidesznek, Orbán Viktornak és egész Magyarországnak. Végre feloldhatók az ellenzéki kerekasztal spekulatív, bizalmatlan légkörében bebetonozott intézményi keretek, s a társadalom akaratából megújult magyar parlament és kormányzás számára minden adott lett arra, hogy végre minőségi demokráciát hozzon létre egy átfogó nemzetstratégia mentén.

A szerző politológus, egyetemi oktató