Tristitia Salve

Író, költő, orvos, fordító, szenvedélyes ínyenc és szakács, nemzetközi hírű latinista, Bach-szakértő: Lénárd Sándor olyan tartalmas és fordulatokban gazdag életet élt, amilyenből három másik is kitelne. Március 9-én születésének századik évfordulóját ünnepelték lelkes hívei.

Temetésre gyülekeztek 1972 áprilisában az őserdő peremén fekvő kis brazil falu, Dona Emma lakói és a szomszédos rezervátum botokud indiánjai. Közösségük orvosától vettek végső búcsút. A doktor korábban kijárta a hivatalnál, hogy saját kertjében földelhessék el, birtoka szép pontjára európai fenyőfákat ültetett, ezek tövében helyezték örök nyugalomra, miközben Johann Sebastian Bach h-moll miséje szólt. Halála előtt a hozzá legközelebb álló öt nyelven írt, kézzel illusztrált értesítőt készített, amelyet elküldött barátainak.
Nem mindennapi élet nem mindennapi befejezése volt ez. A szépen instrumentált esemény „főszereplője” pedig honfitársunk, Lénárd Sándor, aki hatvankét éves korában távozott az élők sorából. A hatvankettőből alig tízet töltött Magyarországon, mégis élete utolsó napján is hazulról érkezett leveleket olvasott.
„A magyar nyelv olyan, mint egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden áldott nap gyakorolnia kell. Lehetetlen indogermán módon gondolkodni és magyarul beszélni. A magyar nyelv mértana úgy üt el a többi nyelvétől, mint Bolyaié Eukleidészétől. Magyarra mindent le lehet fordítani, magyarról úgyszólván semmit. A magyart – ez félelmetes – el is lehet felejteni!” – írta. S mindent megtett azért, hogy ő ne felejtse el. Igaz, emellett arra is maradt ideje, hogy további több mint tíz nyelvet elsajátítson anyanyelvi szinten.
Világhírt a Micimackó latinra fordítása hozott neki. Micimackó latin neve azóta: Winnie ille Pu. Vállalkozását több kiadó is őrültségnek tartotta, végül negyedmillió példányban kelt el, a The Times irodalmi melléklete latin nyelvű méltatást közölt róla. A Milne-könyv sikerén felbuzdulva átültette latinra a Max und Moritzot, majd Françoise Sagan Jó reggelt, búbánat! című klasszikusát is. Tristitia Salve.
Fáradhatatlan volt, briliáns elme. Karinthy Ferenc, akivel a második világháború után a Római Magyar Akadémián kötött ismeretséget – Lénárd orvosként dolgozott itt –, a következőket írja róla Italia mia című könyvében: „Lénárd ahhoz a szakbarbárosult korunkban már-már kihaló állatfajtához tartozott, melyet polihisztornak, egyetemes tudásúnak neveztek. […] Bámulatosan sokoldalú, orvosi hivatása, praxisa mellett kitűnően zongorázott, még orgonázni is eljárt a szomszédos templomokba, profi szinten otthonos a zeneelméletben, azonkívül tíz-tizenkét nyelven beszélt, olvasott, írt és fordított oda-viszsza, könyveit saját tusrajzaival illusztrálta, megajándékozott önköltségen kiadott német verseivel. Ezeket Thomas Mann-nak is elküldte, a címzett meleg hangú levélben köszönte meg, bekeretezve az ebédlő falán lógott, jellegzetes, udvariasan veretes stílusában, még ama kitétele is dereng, hogy »besonders die ilyen és ilyen című tief ergreifende Elegie wird mir immer in Erinnerung bleiben«.” (Hevenyészett fordításban: különösen ilyen és ilyen című, végtelenül megható elégiáját őrzöm örökre emlékezetemben – A szerk.)
Rómában tizennégy évet töltött: 1938-ban Ausztriából emigrált az olasz fővárosba. Igen korán felismerte, hogy a nácizmus nem sok jót tartogat neki, még akkor sem, ha csak a nürnbergi törvények szerint számított zsidónak. Ez volt élete második nagy költözése. Az elsőt még gyerekként, a húszas évek elején szenvedte el. Szülei ekkor vetődtek Magyarországról a szomszédba, ám a kis Sándor már ekkor tudatosította környezetében, hogy akármi történjék is, magyarnak tekinti magát. „A regisztrált Alexander helyett mindenkivel Sándornak hívatta magát, és meg is tanította a név helyes kiejtését. Kossuthért lelkesedett, és nagy magyar volt” – olvasható egy róla írott életrajzban.
Később is adódott az életében épp elég izgalmas fordulat, s elvetődött épp elég helyre a világban ahhoz, hogy bőven legyen módja örökre megfeledkezni arról, honnan indult. A második világégés után lett volna alkalma hazatérni – a Római Magyar Akadémián megismert barátai, Karinthy Cini, Weöres Sándor, Déry Tibor kapacitálták, hogy költözzön Magyarországra, konkrét állásajánlatokkal is kecsegtették –, ám ő nem látott rá garanciát, hogy a fokozódó hidegháborús helyzet nem torkollik újabb öldöklésbe. Mint a születése századik évfordulójára megjelent Családtörténeteim című kis kötet előszavából megtudjuk, sokat töprengett, merre meneküljön a közelgő veszély elől. Az általa nem túl nagyra becsült kommunisták uralta Magyarországra nem vágyott, Ausztrália szóba sem jöhetett, „hiszen angol fegyencek lakják”, Kanadában rokonai is éltek, de a Bering-szoros 85 kilométeres, az országot a Szovjetuniótól elválasztó sávja, vélte Lénárd, túlságosan keskeny. Így maradt Dél-Amerika, amely ráadásul egy korabeli, általa is osztott elmélet szerint egy esetleges atomháború esetén is biztonságos választás, hiszen az atomfelhőt az Egyenlítő menti szelek az Egyesült Államok felé fújják.
1952-ben érkezett meg Brazíliába második feleségével, és négy év múlva már az egész ország ismerte. Ekkor rendezték ugyanis A határ a csillagos ég című televíziós vetélkedőt, amelyben a résztvevőknek az általuk választott valamely témára vonatkozó, egyre nehezebb kérdésekre kellett válaszolniuk. Lénárd istenített kedvencét, Bachot választotta, és meg is nyerte a versenyt, kisebb Bach-mániát indítva útjára Dél-Amerikában. A győzelméért bezsebelt pénzből vásárolt egy gyógyszertárat a brazil őserdő peremén fekvő aprócska faluban, Dona Emmában, és haláláig a környéken élő német telepesek, illetve botokudok orvosaként és patikusaként dolgozott. Hol némi fizetségért, hol pedig ingyen. Emellett bőven maradt ideje arra is, hogy késő éjszakába nyúlóan, gyertyafénynél leveleket írjon – olykor napi két tucatot – a világ legkülönfélébb zugaiban lakó latinistáknak, nyelvészeknek, tudósoknak, ha pedig végzett aznapi penzumával, leüljön a zongorához, és Bachot játsszon a maga gyönyörűségére. (Ismerői szerint egyébként, ha annak idején a zenészkarriert választja, zongoristaként is világhírre tehetett volna szert.)
Szokták Máraihoz hasonlítani: „utolsó polgár, nagy műveltségű tengerentúli emigráns, effélék miatt” – mondja Siklós Péter, a Lénárd-társaság tagja. Majd hozzáteszi: „Ez azonban nem szerencsés. Márai profi volt, vérprofi újságíró és író. Lénárd amatőr, a szó legszebb, angol értelmében, ahogyan azt Tandori használja sokszor.” Maga Lénárd egyébként nem volt túl nagy véleménnyel Márai Sándorról. Egy könyvében idéz egy párbeszédet, amelyet egyik római emigránstársával folytatott. „Senki sem tud olyan elegánsan a dolgok mellé beszélni, mint Márai. Egy könyve olvasható, de kettőt már nem szabad olvasni tőle.”
Hogy jogos-e kritikája, mindenki maga döntheti el.
Fantasztikus lénye, bámulatos tudása, mindent átható humanizmusa lépésről lépésre bontakozik ki olvasója előtt. Gasztrokulturális remekműve, a Római konyha, a háborús Olaszországról hajszálpontos képet festő Római történetek, a brazíliai remeteségét bemutató Völgy a világ végén és Egy nap a láthatatlan házban, a kis nyelvekről írott Egy magyar idegenvezető Bábel tornyában – mind-mind eszet-lelket gyönyörködtető, sokszori újraolvasásra méltó könyvélmény.