Zsivótzky: rúd helyett kalapácsvetés

Azt hiszem, a rúdugrás sokkal inkább passzolt volna az alkatomhoz. Erős volt a felsőtestem, keskeny a csípőm, hosszú a lábam, a 190 centis magasságommal, hoszszú karjaimmal magasan fogtam volna a rudat, és ruganyosságban sem sokan vették fel velem a versenyt. A súlypontom helyből felugrásnál nyolcvan centit emelkedett. Még azt is elhiszem, hogy átugrottam volna a hat métert – vallott annak idején Zsivótzky Gyula, s bizony nagy kérdés, mire jutott volna a rúdugrásban. De kalapácsvetésben, amihez szerinte nem igazán volt tehetsége, megnyerte az 1968-as mexikói olimpiát, előtte 1960-ban Rómában, majd 1964-ben Tokióban ezüstérmes lett az ötkarikás játékokon, 1962-ben győzött az Európa-bajnokságon, pályafutása alatt kétszer javított világcsúcsot.
Az itthon az évszázad atlétájának választott, és a nemzet sportolói közül is kihagyhatatlan, két és fél évvel ezelőtt elhunyt Zsivótzky Gyuláról tegnap jelent meg lapunk főmunkatársa, Kő András A kalapácsvető aratása című könyve.
A visszaemlékezésekből kirajzolódik előttünk a nagy bajnok életútja a gyerekkori csínytevésektől kezdve, amikor Kisbéren nem kis riadalmat keltve szabadon engedte az ott fellépő vándorcirkusz medvéjét. Megtudhatjuk, hogy kővel harminc méterről eltalálta a tyúkot, de a baromfiudvar sereglete fellélegezhetett, nem rájuk pályázott. Az első kalapácsát gyerekként ő maga fabrikálta egy ócska vasgolyóbisból és acélsodronyból, s a helyi legelőn könyvből sajátította el az alapokat. Egy harminckét képből álló sorozat segítségével, ami az 1948-as londoni olimpián győztes Németh Imre mozgását mutatta be. Tatai gimnazistaként aztán a helyi edzőtáborban már testközelből csodálhatta a két nagy elődöt, Németh mellett a Helsinkiben aranyérmes Csermák Józsefet, hogy aztán később, Mexikóvárosban a két, számára fájdalmas ezüst után őt is megkoronázzák. A sors itt elégtételt szolgáltatott neki, az ötödik sorozatban elért 73,36 méteres dobásával, nyolc centivel győzte le a szovjet Klimet. A világcsúcsait azonban többre tartotta, azt mondta, az olimpián született eredmény nem mindig igazságos. 1965-ben Debrecenben javította meg először a rekordot, 73,74-re, de a pályán csak ötvenméteres szalag volt, és a hitelesítéséhez egy hosszabbért a Tiszántúli Vízügyi Igazgatósághoz kellett szaladni. Három évvel később Budapesten még két centivel megtoldotta a világcsúcsát. „A mozgás nem a legjobb, lényegesen lehet még javítani” – írta a naplójába.
(Kő András: A kalapácsvető aratása. Apriori International, Budapest, 2010. Ára: 5000 forint.)