A hatalom súlya és csábítása

Lassan megszokjuk a meglepetést a Debreceni Csokonai Színház operatársulatától, hisz a hajdúságiak rendre becsempésznek valami érdekességet éves műsortervükbe: Muszorgszkij Borisz Godunovja nyolc előadással debütált a tavaszi ciklusban, pompás szereposztással. Nyikita Sztorozsevet, az előadás nemzetközileg is elismert címszereplőjét a vastaps után sikerült interjúra csábítanunk.

Hogyan fogadta a közönség az operának ezt az ősváltozatát, amely közismerten komoly elvárást támaszt zenész és hallgató elé egyaránt?
– A Borisz Godunov első verziója a maga idejében nem lehetett sikeres, hiszen a korabeli közönség más muzsikához szokott; nem volt elég felkészült az ilyen mélységű zene-dráma befogadására. A többé-kevésbé eredeti verzió teljesen XXI. századi zene, éppen ezért sokkal inkább megszólítja a mai közönséget, mint a későbbi Rimszkij-Korszakov- vagy Sosztakovics-féle – a maga idejében igazán népszerű – áthangszerelt változatok. Muszorgszkij eredetijében emellett sokkal nagyobb hangsúlyt kap az őrület zenei megfogalmazása, amit – az azóta eltelt történelem ismeretében – szintén jobban meg tud emészteni a mai ember. A szélsőségek, az orosz lélek disszonanciájának erőteljes rajza, a sírásból állandóan nevetésbe, majd újra csak sírásba fordulás sokkal magasabb hőfokon tud ma megszólalni, mint a sokáig népszerűbb átiratokban.
– Számtalanszor énekelte már Borisz cár szerepét. Változott önben a karakter megformálása az évek során?
– Természetesen, rengeteget. Amihez fiatalon talán túl nagy vehemenciával közelítettem, mára már távolságtartóbban kezelem. Ugyanakkor a karakter mély tusáját sokkal jobban át tudom adni, mint ifjabb koromban. Borisz cár figurája rendkívül összetett, amelyet a történelmi források ellentmondásai sem enyhítenek. Muszorgszkij olvasatában – mindamellett, hogy gyilkos – tulajdonképpen mélyen gondolkodó alkat, akit a hatalom csábítása, majd súlya nyom agyon. Egyrészt brutális és hataloméhes, a másik oldalon ugyanakkor mélyen vallásos és gyermekszerető. Mindemellett nem lehet igazán gonosz ember az, akit végül a tettéért érzett felelősség kínoz halálra. Ez a sokrétű karakter komoly kihívás elé állít bármilyen énekest: egyszerre kell erős, brutális férfit, ugyanakkor nagyon esendő, emberi karaktert kifejezni.
– Hogyan sikerült a debrecenieknek megnyerniük önt a címszerepre?
– Teljesen véletlenül. Már volt egy komoly jelöltjük, aki az utolsó pillanatban lemondta a felkérést, így kerültem én a képbe. Borisz szerepe minden basszus álma, nekem pedig nagy személyes kedvencem, még ha számtalanszor is énekelhettem már.
– Hogy érezte magát Debrecenben, milyennek találta a társulatot?
– Kocsár Balázs személyében egy igen érzékeny muzsikussal dolgozhattam együtt. Sok karmester diktátorként hajtja a zenészeket, nem sok teret hagyva a művészek kibontakozására. Neki is megvannak a maga ötletei, de a megvalósítás során kompromisszumkész, teret enged a zenésztársaknak is. A zenekar estéről estére jobban játszott, az énekkar pedig végig kiváló teljesítményt nyújtott. Persze az orosz mélységek nem szóltak igazán, de mind a hangszín, mind az átütő erő dicséretes volt.
– Mennyire adja vissza a debreceni előadás a zenedráma ívét és súlyát?
– Vidnyánszky Attila egyrészt láthatóan elkötelezettje a modern színháznak, másrészt tiszteli a hagyományokat és a történelmet. Nemcsak ismeri az irodalmi és történelmi hátteret, de tökéletesen beszél oroszul is. Így a debreceni előadásban megfelelően ötvöződik a hagyomány és a modern szemlélet, az orosz múlt egy velejéig modern darabban. Alapvetően kellemes meglepetés számomra az egész produkció. Példaértékű a megvalósítás színvonala, nemcsak a város és a színház léptékeihez képest, hanem objektíven tekintve is.
– Nemrég énekelt Eötvös Péter Három nővérében is. Hogyan viszonyul a kortárs operához?
– Először is ki kell emelnem, hogy Péter az egyik legszimpatikusabb és legintelligensebb kortárs zeneszerző, akivel valaha találkoztam. A mű nagyon eredeti, különösen a japán kabuki stílusú rendezéssel együtt, de – mint majd minden kortárs zene – természetesen komoly követelményeket támaszt a befogadóval szemben.
– Amerikában él. Gyakran látogat szülőhazájába?
– 1981-ben hagytam el a hazámat, mert az ismertséggel számos olyan dolog is együtt járt az akkori Szovjetunióban, amivel nem tudtam együtt élni. Az állandó megfigyelés, a titkosszolgálat nem szűnő beszervezési kényszere ellen nem maradt más választásom. Hosszú ideje francia állampolgár vagyok, és máig is Párizs a szívem választottja, mivel 15 éven át éltem ott. De ismeri az énekesek életét: az állandó utazás mellett alig néhány hetet tölthettem ott évente. Ilyen élet mellett nehéz bármit is otthonnak nevezni. Ma az Egyesült Államokban, Texasban élek.
– Hallhatjuk-e Magyarországon a közeljövőben?
– Ezzel a produkcióval júliusban két alkalommal is vendégszerepelünk a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Aki elmulasztotta az előadást, ott pótolhatja.