A madarak Indiában

Néhány kanna, gitár, kanál. Bőröndnyi várakozás, kíváncsiság és kézipoggyászba gyömöszölt izgalom. Nagyjából ennyivel vágott neki a nagy útnak az „óttentikus” cigányzene kispaszabi gyöngyszeme, a Parno Graszt, amikor a cigányság őshazáját kutatva két éve a nyakába vette Indiát. Silló Sándor kamerával követte őket.

Madarakról szól a mese, szabad madarakról. „Egykor mindünknek szárnya volt, szálltunk csak, mint a többi madár, s azt ettük, amit ők. Ősszel, amikor már hideg kezdett lenni, szárnyra kaptunk mi is a többi madarakkal, s repültünk tovább. Itt meguntunk, szálltunk oda, ott meguntunk, tovább szálltunk.” És már folytatnák is a mesét az oláh cigányok. Egy nap kövér mezők fölött szálltak el, teleették magukat, nem volt kedvük a vándorláshoz. Szállni már nem tudtak, szárnyaik elfásultak. Maradásukban azóta is örökké vágyakoznak: „Ha völgybe verünk sátrat, fel a hegyre kívánkozunk, s ha fönn állunk leghegyin a hegynek, le a völgybe szállnánk.”
Peregnek a Parno Graszt kéthetes indiai útjáról készült doku nyitóképei, s eszembe jut a mese sosemvolt cigányországról. Macskássy Katalin vitte filmre, díjat is nyert a szép animációkért, éppen akkor, amikor a Parno Graszt ötfős különítménye útnak indult a cigányság feltételezett őshazájába.
Silló Sándor forgatott már filmet a paszabi hétköznapokról (Ünnepek és hétköznapok, 2004), s a Parno Graszt már akkor több volt, mint üde színfolt a világzenei olvasztótégelyben. Első albumuk (Rávágok a zongorára, 2002) rögtön az európai világzenei sikerlista hetedik helyén nyitott, a svájci Vibrations 2005-ben beválasztotta őket az év tíz legjobb zenekara közé, a sukár slágereket játszani kezdte több rádió. Párizstól Salgótarjánig akárhol koncerteztek, szétszedték őket, s közben maradtak, akik húsz éve voltak. Közvetlenek, őszinték, felszabadultak.
Az indiai vállalkozás – tudták ők is – több, mint kaland; misszió. Az alig százfős paszabi cigány közösség szíve-lelke, Oláh Jánosné Erzsike jó húsz éve nagyot fordított a szabolcsi falu életén azzal, hogy a falusi gyerekekből, helyiekből spontán önképzőkört alakított; a Cigánytábor az Égbe Száll Hagyományőrző Egyesület ma is működik. A mese valahol ott kezdődött, s bár talán még a közepénél sem tart, máris kerekedik; a paszabi örömzenélésből kinőtt Parno Graszt megalakulása után huszonegy évvel a vélt őshazába repül.
Helyi zenészekkel muzsikál egy iskola udvarán, ismerős idegenként bóklászik a rádzsasztáni cigány negyedekben, barátkozik a szitárral, a tablával. Beszélget, ismerkedik, ahogy tud, kézzel-lábbal, de leginkább kannával. És hálás. Élvezi Indiát, csodálja a szegénységből is áradó derűt, de a nyomornegyedeket látva semmi pénzért el nem cserélné Paszabra.
Két színes, szagos jelenet között elhangzik ugyan némi magyarázat a cigányság eredettörténetéről (a cigány megjelölést Indiában még az országon belül is más-más értelemben, leginkább nomád népcsoportok megjelölésére használják, a kutatások alapján bizonyítottnak látszik: az Európában élő cigányok egykor India felől érkeztek és szóródtak szét a kontinensen), de a néző csak fél füllel figyel. Csettintget, lábdobol, muzsikától muzsikáig velük együtt vándorol.
És akkor snitt. Újabb jelenet. A nézőtéren borzongás, Oláh Józsefék arcán döbbenet. A Parno Graszt tagjai a földön ülve, megbabonázva hallgatják az indiai cigány muzsikus énekét, s aztán válaszként úgy felizzítják a kannavirtust, hogy az egyik indiai zenész valósággal eksztázisba esik. A madarak leszállnak, s együtt muzsikálnak alkonyatig.
(Menni, menni, muszáj menni – színes, magyar dokumentumfilm, 54 perc, 2009. Rendező: Silló Sándor.)