A Vándorút az Vándorút

Kristóf Attila azon kevesek közé tartozik, akik egyetlen munkahelyen töltötték el aktív éveiket. 1960-ban végzett az ELTE magyar–újságírás szakán, és még abban az évben a Magyar Nemzet munkatársa lett. Szinte minden fokozatot végigjárt, amely egy országos napilapnál elképzelhető, de hamarosan saját prózakötetekkel is jelentkezett. Nagyon szerethette a krimiket, mert több mint tíz bűnügyi regényt írt, és 1979-ben első mesekönyve is megjelent.
Ezúttal újabb mesekönyvvel lepett meg bennünket, amely a korszellemnek megfelelően túllép a hagyományos mesék világán és nyelvén, s olyan történetet mutat be, melyet a hagyományos mesekönyveken és a televízió mesefilmjein felnőtt fiatalok egyformán élvezhetnek.
De miről szól a könyv? Egy intézetben élő fiúról, akiről senki nem tud semmit, ő se magáról. Ha szólnak hozzá, nem felel, a többiektől nem kérdez semmit, ha valaki közeledik hozzá, elutasító lesz. Leginkább az intézet kertjében kóborló kutyákkal szeret együtt lenni, kedvence egy ezüstszürke spániel. Ahogy nő, tudatosul benne, hogy valami nem létező után vágyakozik. Vagyis a nem létező létezik, csak éppen nem tudja, mi az. De ha az emlékezetében nem találja, hol keresse? A képzeletében, a szívében? A nem létező Vándorútra biztatja a fiút, aki nem tudja, mi a Vándorút – pedig okos, már ötéves korában tudott olvasni –, csak sejti, hogy tele van csodával, hogy Vándorút nélkül az ember szegényebb, tudatlanabb. „A Vándorút, az Vándorút, / amin az ember odajut, / ahova ér.”
Egy nyári napon, amikor a nevelők a nagyfiúkkal vannak elfoglalva, Ambu – később megtudjuk, onnét a neve, hogy az ambutánok országából, Cetamburból való – a kutyák nyomába szegődve átkúszik az intézet drótkerítése alatt. Vándorútra kel. Egy óriási kék bagoly a feje fölött ekkor felsóhajt: na végre! A gyermek, aki az emberek világából átkerül az állatokéba, olyan biztosan mozog, mint aki magára talált. Először is valamennyien értik egymás nyelvét: a medve, a papagáj, a spániel, a mókus, az egyszemű veréb és Ambu, az embergyerek, de a többiek is, akikkel útközben összetalálkoznak. Az állatok emberi tulajdonságokkal vannak felruházva: a medve mint anya szereti és saját fiának tekinti Ambut, a mókus szemtelen, a veréb hiú és öntelt, a papagáj kotnyeles, a spániel pedig kitűnően tájékozódik, jobban, mint egy világjáró vagy mint egy GPS, nem csoda, hogy a Vándorúton ő vállalja a vezetést.
Mert elkezdődik a Vándorút. Nem akármivel, tehervonattal. Hova? Nyugatra, a civilizációba. A meseregény nyelve ettől kezdve megváltozik, hol vers, hol próza, a rímek, a ritmus legalább olyan fontos lesz, mint a szavak értelme, a mondatok olykor dalszöveggé alakulnak, a beszéd a rappeléshez hasonlít leginkább.
„Ki hitte volna, szánom, bánom, hogy hipp-hopp csak úgy elnyom az álom! Mögöttem medveszörny lohol, szerencsére nem ér utol. Kóc ide, kóc oda, Pityu nem ostoba. Rontom, bontom, ez itt az orrom, nagyon halkan és félve mondom. Nincs köztünk vita, nem az a hiba. Se hall, se lát, azt hiszi, hogy kincset talált. Égi angyal, földi tündér, előlem ne meneküljél.”
Mint minden Vándorúton, jönnek a kalandok, és túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a meseregény ettől kezdve nemcsak szövegként, hanem többrészes rajzfilmként is megjelenik előttünk.
Nagyvárosban vagyunk, ahol az autóbuszok füstöt okádnak, a villamosok sárga hernyóként tekeregnek. A vásárcsarnok közel van a Dunához – ennek később a történet szempontjából fontos szerepe lesz –, ahol óriás akváriumban látványosságnak szánt óriás harcsa – harcsakirály –, körülötte nézelődők, vásárlók, kofák. Szereplőinket azonban terepjáróján hamarosan utoléri a Gonosz – akit az különböztet meg a nem gonosztól, hogy a tisztességtől és a jóságtól hányingere van –, azután bilincs, lánc, ketrec, lakat.
A mese történetét innét nem követjük tovább, a kifejlet maradjon titok az olvasók számára. A szerzőről viszont hadd említsük meg: nemcsak a gyerekekre, a felnőtt olvasókra is gondol, időnként minta kedve kerekedne versenyre kelni a posztmodern szövegekkel, nagy örömét találja a szójátékokban. „Pofátlan, nagyszájú, csacska! Nincs itthon a macska. Cini kuss! Itt mindenki költőnek képzeli magát, és rímekbe szedi a hadovát.” Máskor elgondolkozik azon, hogy nyelvünk a tyúk szóhoz a hülyét társítja jelzőként, a libához a butát, a kacsához ezzel szemben azt, hogy kacsalábon forgó vár. Úgy tűnik, a szerzőt legalább annyira foglalkoztatja a nyelv, mint a történet – de ez nem válik a mese kárára, s biztosak vagyunk abban, a gyerekek is így látják. Kristóf Attila ötvenéves újságírói élete is ott van a meseregényben. A vásárcsarnokban a vas tetőszerkezet alatt verebek röpdösnek, és a friss politikai híreket vitatják meg egymással, a metró aluljárójában koldusok kéregetnek, zugárusok zöldpaprikát, paradicsomot és hervadt virágokat árulnak, a vásárcsarnok bodegáiban pedig minden van: köles, tökmag, szotyola, friss lazac jégnyugágyon, angolna, ha arra vágyol… Azt is megtudjuk, hogy az állatok és az emberek között nagyobb a hasonlóság, mint gondolnánk, a rigó, a veréb, a mókus ugyanúgy henceg, túloz, hazudik, mint egyik-másik ismerősünk, közéleti szereplőnk vagy kollégánk, sőt nem létező múltat is kitalál magának.
Bár a mesekutatók közül többen azt mondják, meseregény nincs, nevezzük mégis annak, akárcsak a szerző. És bátran ajánljuk az olvasóknak, mert – mint minden igazi mese – gyerekeknek és felnőtteknek is szól, és drukkoljunk, hogy rajzfilmként is láthassuk majd! A könyv borítóján a mindent irányító, legfontosabb lényt, a kék baglyot látjuk, aranyszínű szemével, előtte a kisfiút ártatlan, esendő arcával. Mellhárt Dávid készítette a kötet borítóját és a tíz illusztrációt, kivételes tehetséggel, empátiával.
(Kristóf Attila: A kék bagoly. Expomédia Kft., Budapest, 2010. Ára: 1990 forint)