Mi, magyarok soha nem szűnő kíváncsisággal, boldogsággal vetjük be magunkat a tunéziai bazárok nyüzsgésébe. Nem csak azért, mert kellő alkudozás után a hazai ár töredékéért tudunk megvenni egy táskát, papucsot, kosarat, pénztárcát, amit aztán évekig használunk. Sokkal inkább a hely szelleme, gyermekkorunkból itt maradt Ezeregyéjszaka meséje vonz ide bennünket. Tény, hogy már az is csodálatos, ha csak bolyongunk a bazárban, élvezzük a nyüzsgést, beszippantjuk a titokzatos keleti illatokat. Sokkal izgalmasabb azonban a sétánk, ha tudjuk, mit nézünk, mi egy-egy tárgy értéke, jelentése.
Tunisz piacán járva nem tudtuk elképzelni útitársainkkal, hogy mik azok a giccses kosarak, melyekbe egy fodros szélű selyempárnát, két kesztyűt, zacskót, gyertyát tettek az eladók. Ám Báder, minden tunéziai titkok tudója, felvilágosított minket: ezeket a kosarakat viszik lánykéréskor a férfiak a kiválasztott hölgynek. A zacskóban lévő hennával festik be a tenyerüket a nők, amikor elkötelezték magukat egy férfi oldalán, ezzel üzennek a világnak, hogy foglaltak. Persze a kesztyűn, gyertyán kívül más is lehet a kosárban, attól függ, milyen gazdag a férfi. Akár egy kiló aranyat is tehet bele, hogy szándékai komolyságát bizonyítsa – mondja Báder.
Egy másik sorban különleges, ünnepi öltözetet kínálnak a kereskedők. Finom kelméből készült bő nadrág, paszomántos felső, díszes fejfedő. De mindegyik gyermekméretű! Miért? Aztán megtudjuk, hogy ezeket a díszes ruhákat a kisfiúk viselik körülmetéléskor. A körülmetélés alkalmából hatalmas sereg gyűlik össze az ünneplő háznál, s ki-ki ajándékot ad az ünnepeltnek. A gyermek családja feljegyzi, hogy kitől mit kaptak, s mikor visszahívják őket egy másik körülmetélésre, ugyanolyan értékben visznek ajándékot. Így nem lehet vita a családok közt, nem tehetik szóvá még évek múltán is, hogy ki mit adott a másiknak egy-egy ünnep alkalmából.
Ahogy tovább bolyongunk a bazárban, egyszer csak megannyi aranybolt között találjuk magunkat. A szűk utca egy térbe torkollik, ez a licittér. Ide hozzák ékszereiket azok a megszorult emberek, akik kénytelenek megválni nemesfémből készült értéktárgyaiktól. Ilyenkor a tér szomszédságában lévő állami hivatalban grammonként fél dinárért (körülbelül 70 forint) ellenőrzik az aranyáru valódiságát, majd egy alkalmazott körbehordja az üzletekben, hogy ki mit kínál érte, így az eladó a lehető legmagasabb áron tudja eladni ékszereit. Épp az üzleti kilátásokról beszélgetünk, amikor üvegfedelű dobozzal kezében a hivatalból kilép egy tisztviselő. A tartóban egy pár fülbevaló, nyaklánc, néhány gyűrű, ezt viszi végig az üzletekben, s adja annak, aki a legtöbbet kínálja érte.
Ám a tunéziai piacozás igazi csodája a hal- és zöldségpiac. Reggeli után indultunk el, s kicsit aggódtunk, hogy a bőséges étkezés után, milyen hatással lesz ránk a tömény halszag. Ám itt jött az első meglepetés: semmiféle irritáló illatdömping nem támadt ránk. Mint tudatlan szárazföldinek, azután elmagyarázták nekünk, hogy ezek a halak annyira frissek, hogy nincs szaguk. Tény, legyek sem köröztek a különleges ráják, cápák, kagylók, makrélák körül. Csak akkor lepődtem meg, amikor egy fiatalasszony sikoltva megragadta a kezemet. Kiderült, hogy azért ijedt meg, mert megmozdult és sebesen siklani kezdett mellette egy angolna, miközben békésen nézegette a kínálatot. Hogy korra, nagyságra milyenek voltak a halak, ki tudja, de, hogy frissek voltak, az biztos.
Apropó, halpiac! Mint az arab világban mindenhol, így Tunéziában sem csak a megélhetés forrása, hanem az élet elengedhetetlen része, mondhatni, az élet sója, játéka a kereskedelem, az üzlet, a licit, az alkudozás. Oly kifinomultan űzik e mesterséget, hogy még azok is elismeréssel, szeretettel gyönyörködnek benne, akik egyébként utálják a kupeckodást, az üzletelést. Dzserba szigetén, Hómt-Szúk piacán délelőttönként árverésen adják el az éjszaka fogott halakat, amelyeket madzagra fűzve mutatnak be a vásárlóknak. A hivatalos licitáló egy magaslaton ülve kínálja a portékát. Előtte férfiakból álló tömeg (furcsa, hogy itt alig vásárolnak nők a piacon), s valami különleges jel alapján tornázza feljebb és feljebb az árakat. A vevők alig látható fejbólintással, szempillájuk rebbentésével, álluk biccentésével jelzik, hogy állják, sőt feljebb tornásszák az árát. Máig nem értem, hogy látja ezt a licitálásvezető – szembeálltam a vásárlókkal, akkor sem tudtam megállapítani, hol biccen egy fej, hol villan meg egy tekintet. S a végén valamilyen különleges metakommunikáció után egyik férfi elvitte a spárgára fűzött halakat, s kezet fogott a csoportból valakivel. Bizonyára ő volt az, akivel az utolsó pillanatokban a halfüzérért néma küzdelmet vívott. Ám ez számomra megfejthetetlen, mint annyi más dolog ebben a titokzatos világban.
(Vége)
origo.hu
Szijjártó Péter elmondta, kik vásárolták az EU-ból a legtöbb orosz LNG-t
