Vasárnap délután négykor még csak a kalásziak sétálgattak a vásárúti kultúrház környékén. Nézegették a plakátokat, amelyeket egy helyi civil szervezet rajzolt és fénymásolt: az egyik magyarul, a másik szlovákul hirdette az esti előadást. Borka Géza: Aranylánc – ez állt a felső plakáton, Zlata retaz – ez az alsón, s mindkettőn a szereplők és karakterük leírása, magyarul és szlovákul. Vásárút 97 százalékban magyarok lakta falu, de a nyelvtörvény az nyelvtörvény. Márpedig az kimondja, hogy amit leírnak magyarul, azt meg kell jelentetni szlovákul is. Nem egy részét, nem a lényegét, hanem (tartalmilag) pont azt. Akkor is, ha magyarul nem beszélő ember vélhetőleg nem lenne kíváncsi egy számára érthetetlen nyelven előadott darabra. Akkor is, ha csak pár szlovák család él Vásárúton. Akkor is, ha az egésznek semmi értelme. Törvénytisztelő polgárok laknak errefelé, itt minden felirat két nyelven olvasható a boltok homlokzatán, az üzletházban, sőt találtam egy nagy hirdetőtáblát, amelyen csak szlovákul ajánlotta szolgáltatását egy magyar ember. Félelem, konfliktuskerülés vagy megfelelni akarás vezette? Az anyanyelv otthonából nehéz ezt átérezni, megérteni is, a zoboraljai Kalász színjátszói segítenek.
Meg kell értenünk, a kommunizmusnak, a diktatúrának régen vége. A demokrácia pedig épp arról szól, hogy ha egy törvény nem jó, akár mert betarthatatlan, akár mert diszkriminatív, vagy sérti az emberi jogokat, mint véleményem szerint a nyelvtörvény, akkor meg lehessen változtatni – indokolta makacsságukat a kalászi Csemadok alelnöke, Ladányi Lajos, aki maga is harminc éve játszik amatőr csoportban. Négy évig volt az MKP képviselője a parlamentben, és a június 12-i választáson újra indul. Meg is vádolta blogjában Marek Madaric kulturális miniszter, hogy politikai karrierjét egyengeti azzal, hogy továbbra sem fordítják le a szórólapon szereplő verset és a darab címét. – Nem a politika hozott a csoportba, hanem a magyar kultúra képviseletének szándéka irányított a parlament felé, nem is értem, ez miért bántja épp a kulturális minisztert – reagált a vádra a Csemadok-alelnök. – Egyébként meghívtuk ide, az előadásra, de más elfoglaltságára hivatkozva nem jött el. Kár, mert láthatná, hogy mi csupán kultúrát adunk át. Jól érezzük magunkat, és szórakoztatunk. Magyarul.
Közben két kis szobában átöltöztek a színészek, elkészült a lányok-asszonyok kontya és sminkje, felhúzták a rengeteg szoknyát, kendőt terítettek a vállukra, és a kulisszák mögül hallgatták a Csemadok-vezetőket. A vásárúti elnök nem beszélt hosszan: pár szóban elmondta, hogy a ma esti előadás apropóját a csoporttal történtek adják. Bizonyítani szeretnék, hogy igenis szükség van a magyar szóra és a magyarságra. Gyepes Lajos, a kalászi Csemadok Új Hajtás elnöke miután ismertette a népszínművet, amelyet előadnak, elmondta a maga hitvallását: – Azon a nyelven adjuk elő a darabot, amelyen édesanyánk tanított minket imádkozni. Mindenkinek, aki beszéli, tovább kell adnia ezt a nyelvet, és nem szabad elfogadni, ha nekünk csak az út szélét kínálják. Tevékenységünkkel és ezzel a darabbal is a megmaradásért küzdünk.
Ladányi Lajos is határozottan fogalmazott: – A kulturális minisztérium azért indított ellenünk eljárást, mert kultúraművelésen ért minket. Egy rossz törvény betartására köteleznek minket, ami végső soron önfeladáshoz vezetne. Szeretnék erről végre nyíltan beszélni, és feltenni a kérdést, nem az-e a végső cél, hogy asszimilálják a szlovákiai magyarságot. Azután három felvonásban kaptuk a kultúrát: a zenés-dalos népszínművet szerelemmel, humorral, sírással, nevetéssel. Természetesen tűzzel, szinte hibátlanul adták elő a kalásziak a darabot. – Talán lelkesíti őket a sok kamera és a feléjük áramló szeretet. Alig kell súgnom – mondta a szünetben Paulovics Márta rendező. Pedig nem kis esemény egy falusi színjátszó csoport életében, ha négy kamera veszi a produkciót, ha a közönség soraiban ott ülnek a testvértelepülés, Őrbottyán színjátszói, és Farkas Géza konzul is megtiszteli jelenlétével az eseményt.
– Nagyon tetszett, itt kellett volna legyen, aki kitalálta ezt az átkozott nyelvtörvényt – válaszolta kérdésemre egy hölgy a közönségből. – Nem nehezíti meg az életet az új szabályozás, hiszen itt mindenki tud szlovákul, de rosszul esik, másodrendű polgárnak érezzük miatta magunkat.
Szolidaritás, honfiúi és -leányi lelkesedés vagy a valóban szórakoztató előadás, talán senki sem tudja pontosan mi, de valami arra késztette a közönséget, hogy hatalmas vastapssal, álló ünnepléssel búcsúzzanak a csoporttól. Ők pedig? Lesminkeltek, átöltöztek, színpadot bontottak, és hazabuszoztak. Készülnek a legközelebbi, pozsonyi fellépésre – a minisztérium ellenőrző osztályán.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
